A kalitka lakói, akik szerették a Kulcsárt

Volt egyszer, hol nem volt, a Mindenség peremén túl, egy hatalmas, fénylő Üvegbúra. 

A búra alatt élt egy apró, különleges nép. Testüket selymes, színes fonalak fonták körbe, amelyek mélyen a húsukba és az idegpályáikba voltak szőve. 

Ezek a fonalak rángatták a lábukat, ha lépni kellett, és ezek diktálták a gondolataikat is, amikor a Búra urát, a jóságos Kulcsárt mindennél jobban szerették.

A Kulcsár rendkívül gondoskodó uralkodó volt. Pontosan tudta, mire van szüksége a nyájnak, hogy eszébe se jusson a kinti világ. 

Minden reggel menetrend szerint egy sűrű, szintetikus illatfelhőt fújt a Búra alá, ami eper- és vaníliaillatú volt, és elzsibbasztotta a gyanakvást. 

Minden este csodás, színes neonfényáradattal ragyogta be a terüket, amit a lakók „kozmikus energiáknak” és „csodás aurának” neveztek. 

A kis nép boldogan élt a cukrozott félhomályban. 

Azt hitték, a szabadság maga a Búra, hiszen a Kulcsár mindent megadott nekik, ami a kényelemhez és a vegetáláshoz kellett: volt mesterséges táp, előre gyártott szórakozás és fix életrend.

Huncut kis lények voltak ezek. Néha, amikor a Kulcsár este megérkezett a nehéz, vas csizmáiban, hogy ellenőrizze a fonalak feszességét, a lakók behunyták a szemüket, és úgy tettek, mintha láthatatlanok lennének. 

Elbújtak a neonfényű mű-bokrok mögé, és halkan kuncogtak. 

– Nézd, milyen okosak vagyunk, megint rászedtük a Kulcsárt! Kijátszottuk a rendszert! – suttogták egymásnak büszkén, miközben a fonalak a hátukon feszesen tartották őket. 

A Kulcsár ilyenkor megvakarta a fejét, színlelt értetlenséggel elmosolyodott, ők pedig diadalmasan bújtak elő. Úgy érezték, ez a kis engedélyezett bújócska a legfelsőbb tudatosság, a lázadás és a szabad akarat megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka.

Idővel a Búra alatt megjelentek az úgynevezett „Guruk” is. Ők azok a lakók voltak, akiknek a fonalai nem szürkék, hanem aranyszínűek voltak. 

Kiálltak a műanyag dombtetőkre, és húszperces gyorstalpalókon tanították a többieknek, hogyan kell a fonalakat esztétikusan elrendezni magukon. 

– Nem a Búrából kell kimenni – hirdették mézesmázos hangon –, hanem a Búrán belül kell megtalálni a belső békét! Ha elég pozitívan gondolkodsz, a Kulcsár holnap kétszer annyi vaníliaillatot fúj be neked! 

A nép pedig tapsolt, és hálásan fizetett a Guruknak a saját táp-adagjából, mert a Guruk azt ígérték, hogy meditációval le lehet venni a fonalak súlyát – anélkül, hogy el kellene vágni őket.

Néha azonban megesett, hogy néhány lakó túl mélyre bújt el a műanyag levelek közé. Nem azért, hogy játsszanak, hanem mert elaludtak, vagy egyszerűen elfelejtettek engedelmeskedni a rángatásnak. 

Amikor a Kulcsár este jött, és hiába számolta őket, nem jött ki a matematikai létszám. 

A gép nem tűrte a hiányt. Így hát büntetésből nem nyitotta ki a napi illatcsatornákat, lekapcsolta a dopamin-adagolókat, és nem indította el a szintetikus napfelkeltét sem. Hiszen ő minden lakót egyformán szeretett: nem adhatott fényt addig, amíg mindenki meg nincs a sorban.

Ilyenkor a Búra többi lakója jéghideg, szürke sötétségben maradt. A gyomruk brutálisan korgott a vegyszeres tápért, az elméjük kétségbeesetten vágyott a megszokott, édes illatokra és a neoncsövek biztonságos melegére. De eszükbe sem jutott megmozdítani az Üvegbúra nehéz alsó peremét. Eszükbe sem jutott összefogni, és rést keresni a falon, hogy kimenjenek a kinti, vad, tiszta és tulajdonos nélküli világba.

A kinti világtól rettegtek. A Guruk megmondták nekik: kint nincsenek falak, nincs ingyen táp, ott magadnak kell lélegezned, és ha nincs Búra, nincs ami megvédjen a végtelentől. Kint „alacsony a rezgés” és „negatív energiák” vannak.

Így hát inkább leültek a sárba, kórlapjaikkal takaróztak, és a fenséges, cukrozott jégkrémekről álmodoztak. 

Szótlanul, tehetetlenül, és egyre növekvő dühvel várták a sötétben, hogy az elveszett, engedetlen társaik végre előbújjanak a bokorból. 

Nem a Kulcsárt gyűlölték a sötétségért, hanem azokat, akik miatt elmaradt a frissítés. Imádkoztak, hogy a Kulcsár találja meg a lázadókat, verje láncra őket, csak induljon el újra a rendszer. Vágytak rá, hogy a Kulcsár végre újra rájuk zárja a megszokott, biztonságos kényelmet.

Mert a Búra alatt mindenki tudta a legfőbb dogmát: a bezárt ajtó nem fogság, ha a Kulcsár szeret minket.