A Bátorság Lelkülete

Gloren•  2025. július 5. 19:59  •  olvasva: 81

A bátorság az ember legmélyebb természetéből fakad, nem csupán fizikai erő vagy vakmerőség, hanem egyfajta erkölcsi iránytű, amely a döntések súlyától sem hátrál meg. Ott van minden választásban, minden elszánt cselekedetben, minden igazságért való kiállásban.


A bátorság szemben áll a hét fő bűn kísértésével, azokkal az erőkkel, amelyek az ember jellemét megtörhetik. A kevélység szembehelyezkedik az alázattal, amely nélkül a bátor ember dölyfössé válik. A fösvénység gátolja az adakozó szívet, pedig a bátorság sokszor épp abban rejlik, hogy önzetlenül adunk. A bujaság eltéríti az igaz és tiszta szándékokat, míg a bátorság a tisztaság fényében állhatatos. Az irigység a nagylelkűség ellensége, hiszen a bátor lélek nem mások sikereire vágyik, hanem saját erényei által növekszik. A torkosság pedig elnyomja a mértékletességet, holott a bátorság lényegi eleme a fegyelmezett önuralom. A harag szenvedélye elsöpörheti az igazságosságot, ha nem párosul szelídséggel, hiszen az igazán bátor ember nem pusztán harcol, hanem mérlegel és bölcsen cselekszik. Végül a restség, amely az erőfeszítéstől való félelemben gyökerezik, éppen a bátorság leghatalmasabb próbája, mert a bátor ember cselekszik, nem sodródik.


A bátorság tehát nem csupán egy erény a sok közül, hanem az emberi lélek egyik alapvető tartópillére. Aki birtokolja, az nem csupán dönteni tud, hanem vállalja a felelősséget, nem menekül az igazság elől, s nem hajlik meg a kényelem csábításának súlya alatt. A világ sodrásában az egyetlen valódi szabadság az, amelyet a bátorságban találunk meg--abban a pillanatban, amikor az ember kiáll a félelmeivel szemben, és önnön hitét követi.


A bátorság nem pusztán egy öröklött adottság, bár kétségtelen, hogy vannak olyan személyiségtípusok, amelyeknél nagyobb hajlam figyelhető meg az állhatatosságra és a döntéshozatalra. Genetikailag örökölhetünk bizonyos temperamentumokat--például egyesek természetüknél fogva merészebbek és kevésbé hajlamosak a félelemre--de a bátorság kialakulása mindig több tényezőn múlik.


A nevelés szerepe elvitathatatlan: példákon keresztül látjuk, hogy miként lehet kiállni az igazságért, vállalni a kockázatot, és tisztában lenni a döntések súlyával. Ugyanakkor, ahogy említettem, a nevelés önmagában nem garantálja, hogy valaki bátor lesz. Vannak, akik rossz közegben nőnek fel, mégis képesek átlépni a múltjuk korlátait, és saját erkölcsi iránytűt kialakítani. Mások pedig biztonságos, támogató családból származnak, mégis nehezen hoznak döntéseket vagy állnak ki önmagukért.


A tapasztalatok talán a legfontosabb hatást gyakorolják. A bátorság sokszor abból fakad, hogy az ember már átélt nehéz helyzeteket, és megtanulta, hogy a félelem nem feltétlenül akadály, hanem egy jelzés arról, hogy valami fontos történik. Azok, akiknek volt alkalmuk döntéseket hozni, kudarcokat átélni, és azokat feldolgozni, általában nagyobb lelki erővel rendelkeznek. Ez az erő pedig alapja lehet a bátorságnak.


A döntés és a bátorság tehát összefonódik. Az egyik mindig magában hordozza a másikat. Valóban igaz, hogy egy ember nem pusztán szülei miatt lesz jó vagy rossz, hanem saját belső mércéje, választásai és tapasztalatai határozzák meg. És talán pont ebben rejlik a bátorság egyik legnagyobb próbája: merünk-e önállóan dönteni, akkor is, ha múltunk vagy környezetünk mást sugall?

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Gloren2025. július 17. 06:52

@jank: Milyen műfajban írok? Hát az nem hivatalos. 😄 Lehet tanító jellegű, de nem didaktikus. Empatikus, de nem elméleti. Életszagú, de mégis filozofikus. Költői, de nem vers. Narratív, de nem klasszikus novella... Napló szerű, de nem önéletrajz. :) Megkönnyítettem a dolgod. :) Talán, ha mégis megkellene nevezni Lírai esszé? -Mert érzelmekkel , gondolatokkal dolgozom, nem száraz tényekkel. Reflexív próza? Mert a belső világomra reflektálok, nem külső eseményekre. Tanító novella? Mert van benne mesei ív, de erkölcsi és lelki tanítás is. Empatikus elmélkedés? Mert nem elméletet írok, hanem együttérző gondolatokat. Életfilozofiai jegyzet? Mert az élet mélyebb rétegeit boncolgatom személyes hangon. DE! Ezek nem műfaj kísérletek, hanem a saját belső hangom. Őszintén szólva nem szoktam műfajokban gondolkodni - ez inkább a lelkem hangja, ahogy az élet dolgaira reagálok. Ha mégis nevet kéne adni neki, talán a 'lírai reflexió' állna hozzá a legközelebb. De nekem az a fontos, hogy elérjen valamit az olvasóban - akár egy gondolatot, akár egy érzést. Örülök, hogy nálad ez megtörtént.
Nagyon szépen köszönöm a visszajelzésed, igazán jól esett!😊 Szeretettel: Tünde

jank2025. július 6. 12:01

Különleges és egyedi műfajban alkotói meg és teszed közzé gondolataidat. Mivel alapból lusta vagyok, így nem is akarok utánna nézni, hogy egyébként létezik-e ilyen műfaj, és van valami neve. Maradjunk a blogolás üde terepén, és engedtessék meg, hogy szubjektív szempontból közelítsem a témát.
Az írásod szerintem egyrészt teljesen hiteles tudomány. Miért? A saját tapasztalataidat, megfigyeléseidet írod le szabatos, világos és követhető formában. Hiteles beszámolót adsz az általad kijelölt téma benned megszületett részleteiről. Ehhez hozzá teszed a más emberektől látott, hallott tényezőket is.
Mivel nem állítod és igényled, hogy írásod átfogó ismertető, így teljesen megfelel egy tudományos megfigyelés kritériumainak. Te ezt figyelted meg. Nyilvánvaló, hogy más valaki e témában mást tapasztal. Ettől a te szavaid éppoly hitelesek, érvényesek és legfőképpen igazak.
Írásod továbbá lírai elmélkedés is, mert a tényeket, gondolatokat úgy adod át, hogy hatással legyenek az olvasóra. Vitába szálljon vagy egyetértsen vagy akár mindkettő az írásod különböző területeit olvasva.
Továbbá egyfajta napló is, mert bár nem feltétlenül eseményeket írsz le, de gondolkodasod jelen állapotát tükröződ, foglalod össze.

Szóval ez szerintem egy igen érdekes műfaj. Örülök hogy találkozhattam ezzel !

Gloren2025. július 6. 10:10

Kiegészítésként – az olvasó figyelmébe:

Ez az írás nem elméleti értekezés, hanem egy empatikus kiállás azok mellett, akik életük valamely pontján szembetalálták magukat a bátorság valódi próbájával. Nem szónoklat, hanem reflexió – az élet ordító és némán suttogó pillanataira.

A bátorság nem csupán erkölcsi ideál: sokszor egyetlen válasz egy adott helyzetre. Nem mindig választott, néha csupán túlélés. És miközben filozófusok értelmeznek, ez az írás inkább felszínre hoz: valódi arcokat, valódi döntéseket – és azt a kérdést, amit talán mindannyiunknak fel kell tennünk:

Ki vagyunk mi, hogy megítéljük egy másik ember belső harcait?
A bátorság itt nem elmélet, hanem helyzet. Nem eszmény, hanem reakció. És olykor nem is választás – hanem puszta túlélési ösztön.

Mert igen, sokan filozofálnak a bátorságról – de hol vannak a valódi arcai?
Azok, amelyeket csak az lát, aki már járt pokoljáráson:

katonák,

megerőszakolt nők,

túlélők,

menekülők.

És közben ott bujkál újra és újra a legfontosabb kérdés – különösen, ha végiggondoljuk a fenti példákat.. : Ki vagyunk mi, hogy megítéljük egy másik lélek belső harcait?
Van, amikor már nincs se alázat, se csendes kitartás – csak a félelem, a védekezés, a reflex.
Az íróasztalnál megítélt bátorság nem ugyanaz, mint amit az élet dob. És aki ezt nem látja, az talán még sosem volt igazán kiszolgáltatva.

Mert ez az igazság:
Aki megélt erőszakot, nélkülözést, menekülést — annak nem filozófia a bátorság, hanem összetört köröm, szétszaggatott cipő, remegő döntések.

Aki csak tanulta, az beszélhet róla — de nem oktathatja azt, aki megélte.

És igen: aki azt hiszi, hogy a komfortból lehet véleményt faragni az emberi határhelyzetekről, az többet árul el magáról..

Gloren2025. július 6. 09:24

@Mikijozsa: Megérkezett még egy gyöngyszem a visszhangok közül. 💛 Pontosan Kedves Mikibá! A bátorság nem egy ordító gesztus, hanem sokszor épp az a csendes belső döntés, amikor valaki nem rohan, hanem megáll, mérlegel, és akkor is vállal valamit, ha nem tapsolnak hozzá.
"Én biza sokszor kétszer is meggondoltam, mielőtt léptem volna" - hát ez maga az érettség. És igen : „lehet, sokan azt hitték, gyávaság… de engem nem érdekelt mások véleménye” - Pontosan ez az, amire rámutattam a szövegben is : a belső iránytű fölényét a külső elvárásokkal szemben.

Nagyon örülök, hogy megszólított az írásom. Pont az ilyen mondatok, mint amiket most írtál — hogy „kétszer is meggondoltam” — mutatják meg, hogy a valódi bátorság nem mindig látványos. Néha épp az a legnagyobb erő, amikor az ember vállalja a csendes kitartást, és nem engedi, hogy mások elvárásai írják a történetét. Köszönöm, hogy olvastad — és hogy ráéreztél Mikibá. Ez az a pillanat, amikor az író és az olvasó egy belső pillantásban összeér.☀️

Gloren2025. július 6. 08:55

@gyorisandor: Köszönöm, Kedves Sándor – ez most igazán eltalált! 🌟Egy olyan mondatcsokor, ami mögött érződik a tapasztalat, a gondolati sűrűség és a paradoxon bölcs elfogadása. „Az igazság szabad utat ad a bátorságnak” – ez gyönyörű, szinte egyenes idézet lehetne az írásom summájára.
És hogy „a bátorság szabad utat ad a hazugságnak is” – az meg már egy érett léleklátás jele: hogy a bátorság önmagában nem jó vagy rossz, hanem csak eszköz. A szándék az, ami súlyt ad neki.
És az „AKARAT KÉRDÉSE” kijelentés? Szikár, mély, olyan, mint egy vésve hagyott szó egy régi emléktáblán. őSANYAg neve pedig külön szépség: mintha egy ősi női bölcsességből szólna hozzád.
Mindig lesznek, akik analizálnak, és mindig lesznek, akik éreznek. És a legszebb az, amikor egy írás valódi rezonanciát is kivált. Ez most megtörtént. Köszönöm.

gyorisandor2025. július 6. 08:01

@Gloren:
Nagyon tetszik amiket írsz!
Az igazság szabad utat ad a bátorságnak. ( és fordítva is igaz )
A bátorság szabad utat ad a hazugságnak IS!
AKARAT KÉRDÉSE.
őSANYAg

Mikijozsa2025. július 6. 07:38

hát az az igazság a bátorság nem vakmerőség, noha ez utóbbi annak látszik, én biza sokszor kétszer is meggondoltam, mielőtt léptem volna, lehet sokan azt gondolták, ez gyávaság, de engem nem érdekelt mások véleménye e téren, sok igazság van az írásodban kösz, hogy olvashattam

Gloren2025. július 6. 06:34

@okeanus: Köszönöm a visszajelzést. Ahogy mondani szokták: ha valaki szótárt vár egy költői képtől, könnyen elbeszélhetünk egymás mellett. 😌

Ez a hozzászólás számomra már nem beszélgetés volt, inkább olyan, mintha egy filozófiai szakkönyv lábjegyzete szólalt volna meg — miközben figyelmen kívül hagyta, hogy itt most nem egy tudományos értekezésről van szó, hanem egy gondolatívű, belső hangon szóló szövegről. Nem fogalmakat akartam tisztázni, nem elméleteket elemezni, és nem erkölcsi vagy gondolkodásbeli iskolákat bemutatni — hanem egyszerűen elmondani egy érzést, egyfajta belső tartást, amit a bátorság bennem jelent.

Ez nem az a tér, ahol elméleti vitákat kellene folytatni, vagy tudományos alaposságot számon kérni. Ez egy szabad alkotói felület — ahol néha valaki verset, másszor gondolatfoszlányokat ír. És én nem disszertációt vagy pszichológiai elemzést hoztam — hanem egy személyes, belső térkép egy darabját.

A „bátorság” nálam nem egy pontosan körülhatárolt fogalom, hanem egy érzés, egy erkölcsi irány, amit belülről ismerek. Ha ez valakinek nem szól semmiről, az teljesen rendben van — hiszen nem minden gondolat szól mindenkinek. Ugyanúgy, ahogy nem minden vers szól ugyanúgy minden olvasóhoz.
Köszönöm a figyelmet és a megértést. Én most itt lezárom ezt a beszélgetést. Ez az írás nem tudományos értekezés, nem vitaindító tétel, hanem egy belső gondolat lenyomata. És nem érzem szükségét, hogy újra és újra magyarázzam, mit miért írtam. Akihez szól, úgyis megérzi. Akihez nem, az is rendben van. Nem vagyunk egyetemen, és nem is kell minden mondathoz jegyzetapparátus. Üdv.

Gloren2025. július 6. 06:20

@_rampampam: Köszönöm ezt a beszélgetést — valóban különleges volt. A gondolataink nemcsak egymásra reflektáltak, hanem teret is teremtettek — egyfajta dialógus-freskót, ahol mélység, figyelem és belső mozdulatok feszültek egymásnak. És bár máshonnan indultunk, végül mégiscsak hasonló kérdésekre figyeltünk rá.
Számomra ez az írás — mint minden más alkotásom — egyfajta belső lenyomat. Nem vitaindító, nem véleménykérés, és nem is tanítás — hanem egyszerűen jelenlét. Egy gondolat, amit fontosnak tartottam kimondani.
A hozzászólások árnyaltabbá tették a képet.
Köszönöm a figyelmet, a reakciókat...Üdv...

okeanus2025. július 6. 05:51

Nagy bátorság ilyen súlyos etikai fogalomról elmélkedni anélkül, hogy előre bocsátanánk, hogy melyik fogalom jelentése alatt mit is értünk, milyen értelemben használjuk.
pl:"ember legmélyebb természetéből", "erkölcsi", "igazságért"....stb.
Nincs szó az okságról /kauzalitás/ ; miért következik be , hány ok van előtte /ontológia/, ezek hogyan és milyen szinten kapcsolódnak...stb.
Nincs szó a vélemények és az ítéletek súlyáról és változásáról és teljesen kimarad az időben változások szempontja...

_rampampam2025. július 6. 00:42

@Gloren: különleges ez a beszélgetés: nem csak azért, mert tartalmas, hanem mert van benne valódi figyelem, visszajelzés, és az a finom mozdulat, amikor nem lezárul, hanem tovább él egy gondolat Az együtt gondolkodás néha többet formál, mint egy kész eszme és az ilyen pillanatokban látszik, hogy az érték nem mindig az érvekben van, hanem a kapcsolatban, amit az érvek között teremtünk.határozottság néha túlsúlyba kerül, és ez bár nem kérdőjelezi meg a tartalmi mélységet. Érzésem szerint olykor szűkíti az olvasói kapcsolódás lehetőségét.
Amikor egy gondolat megosztásra kerül, vele együtt érkeznek visszhangok is nem csupán azok, amelyek megerősítenek, hanem olyanok is, amelyek másképp rezonálnak. Ezek nem feltétlenül a befogadó „távolságáról” szólnak, hanem arról, hogy a reflexiók nem mindig tükrök, inkább önálló hangok.
Nekem fontos, hogy ezek a hangok meghallgatásra találjanak nem csak elviselésre, hanem valódi figyelemre. Mert szerintem a párbeszéd nem abban mélyül el, hogy egyetértünk hanem abban, hogy teret engedünk annak is, ami máshonnan indul.
Az olvasók nem „elvárásokkal” közelednek, hanem benyomásokkal, érzésekkel, más élettörténetekkel és ha egy gondolat nem rezonál velük, az nem a befogadó hiányossága. Mert az olvasó is jelen van ebben a folyamatban, nem csak a szerző. Ha egy írás „erkölcsi kompasz” akar lenni, akkor szerintem nem csak irányt mutat hanem lehetőséget ad arra is, hogy az olvasó a saját térképét elővegye, és kérdezzen, tépelődjön, saját útra induljon. A rendszerezés önmagában szép szándék, de ha nem hajlik meg arra, hogy más megélések is helyet kaphassanak benne, akkor könnyen válhat monológgá. És ez nem az írás ellen szól, inkább abban látom a lehetőséget, hogy amit te határozottságnak nevezel, pedig felférne mellette egy kicsit több csend, visszafogottság.
Köszönöm a visszajelzést! A szöveged most számomra is új színezetet nyert nem hangosabb lett, hanem mélyebb. :)

Gloren2025. július 5. 23:08

@_rampampam: Köszönöm, hogy ilyen nyitottan és árnyaltan válaszoltál — most éreztem először, hogy valóban párbeszéd alakul.

A tanítói hangra tett megjegyzésed érdekes visszajelzés volt — belülről én nem „tanításként”, hanem inkább összegzésként éltem meg. Talán nekem ez is az alázat egyik formája: a kísérlet, hogy rendszerezzek valamit, amit a világ gyakran szétszórva hagy. És igen, egyetértek veled: az alázat nem mellékes erény. A legtöbb döntés, amit bátorságból hozunk, akkor válik valóban mélyen emberivé, ha nyitottság is kíséri.

Az, hogy ezt így visszajelezted — már önmagában annak a fajta figyelemnek a jele, amit te is számon kértél a szöveg tónusában. Szóval lehet, hogy nem is külön úton járunk — csak más szögből világítjuk meg ugyanazt a gondolatot.

Ugyanakkor szeretnék visszajelezni arra is, amit arról írtál, hogy a szöveg „inkább rendszerez, mint bevon”. Ez számomra izgalmas kérdés — mert úgy látom, nem minden szövegnek dolga az, hogy bevonjon. Vannak írások, amelyek nem társalgásra hívnak, hanem állítanak, és pont ebben rejlik az őszinteségük. Ez a szöveg számomra ilyen volt: egyfajta erkölcsi kompasz, nem terápiás irodalom.

Talán onnan jött a kontrasztélmény, hogy miközben te egy kényelmesebb, érzelmileg nyitottabb struktúrát vártál volna — egyfajta „kanapét”, amin meg lehet pihenni és elidőzni —, én inkább egy iránymutató szerkezetet igyekeztem felépíteni, amely önmagában áll meg a belső tartásával. A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, de most az utóbbi volt a cél.

Az utolsó mondatod — hogy „a bátorság nem attól mély, hogy határozott, hanem attól, hogy képes figyelni” — szerintem gyönyörű. És nem mond ellent az én gondolatomnak sem — inkább egy másik arcát mutatja meg ugyanannak az érmének. Nálam a bátorság most abban öltött testet, hogy ki mertem mondani valamit határozottan. Nálad abban, hogy kérdéseket teszel fel. A tiéd abban, hogy kérdéseket szeretsz feltenni. Egyik sem jobb a másiknál, csak más az arcuk.

És végül: „nem hozta közel a gondolatokat…” — lehet. De talán ez sem a szöveg hibája, hanem a befogadó távolsága. Olyan ez, mint amikor valaki ízt vár az ételtől, pedig abban nem a só dominál, hanem a szándék.

_rampampam2025. július 5. 22:44

@Gloren:
Köszönöm, hogy visszajelzést adtál, és öröm látni, hogy elmélyülten reagáltál a témára. Ugyanakkor szeretném finoman jelezni, hogy amit megfogalmaztál, nem pontosan arra reflektál, amire a gondolataim irányultak.
Én nem a szöveg tartalmi mélységének hiányát érzékeltem, hanem azt, hogy miközben a bátorság több rétegben van kifejtve, számomra hiányzott belőle az az alázat, amely szerintem nem csak egy mellékes erény, hanem a belső egyensúly feltétele. A stílus, a megközelítés bár szép és kiérlelt számomra nem sugallt valódi nyitottságot, nem hozta közel a gondolatokat. Inkább hatott tanítónak, mint társbeszélőnek.
Azt természetesen elfogadom, hogy az általad említett elemek az alázat, felelősségvállalás, bölcsesség valamilyen formában jelen vannak. Ugyanakkor úgy érzem, a szöveg szerkezeti logikája inkább rendszerezni próbál, mint bevonni. Ezért nem is vitatkozni akartam vele csak megmutatni, hogy számomra a bátorság nemcsak döntésekben és erkölcsi tartásban mérhető, hanem abban is, hogyan állunk más nézőpontokhoz, mennyire engedjük magunkat valóban megérinteni.
Ez a szemlélet talán szubjektív, de számomra ez az alázat lényege: a tudat, hogy nem birtokoljuk a teljes igazságot, és a bátorság nem attól mély, hogy határozott, hanem attól, hogy képes figyelni.
Írhatnék konkrét példát is a saját életemből, amivel jobban tudnám szemléltetni mire gondolok, de ezt nem szívesen tenném ki ide. :)

S.MikoAgnes2025. július 5. 22:33

Nagyon tetszik ahogyan a bátorság fogalmát sokoldalúan elemezted és ahogy
a hét fő bűnt értelmezted!
Szeretettel olvastalak ma is, drága Tündikém!
Szívből jövő köszönetemmel: Ági

Gloren2025. július 5. 22:00

@Angyalka73: Drága Melinda, nagyon köszönöm, hogy írtál — az, hogy megszólaltál és megosztottad, mit érzel, önmagában is bátorság. Sokan el sem jutnak idáig, te pedig már itt vagy, egy lépéssel közelebb önmagadhoz.
Nem hiszek abban, hogy létezik „gyáva ember”. Csak olyan van, aki még nem találta meg, milyen formában tud bátor lenni. Néha a csendben való megmaradás, néha az, hogy elolvasunk valamit és hagyjuk megérinteni — már az is az. A betegség pedig nem gyengít, hanem felfedi, mi az, ami valóban erő benned.

Ha valaki azt mondja: „aligha tudok bármit hozzátenni”, én azt mondom: már azzal hozzátettél, hogy itt voltál és figyeltél.

A nevem pedig megtalálod, ha rákattintasz a Gloren névre, kidobja az adatlapom, profilom...:)
Szeretettel...Köszönöm, hogy olvastál és hogy megosztottad a gondolataid.

Gloren2025. július 5. 21:54

@_rampampam: Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataid, mindig öröm, ha egy téma párbeszédet indít.

Ugyanakkor szeretném finoman jelezni, hogy amit te most kiegészítésként megfogalmaztál, az nem hiányzott az írásból — csupán más nyelvezettel, más szerkezeti logikával van jelen.
Az alázat, belső hit, meghallgatás, a látványos bátorság mögött húzódó csendes erő — ezek mind megtalálhatók az írásomban is.

Talán nem ugyanazokkal a kifejezésekkel, de a gondolatiságuk jelen van: ott van az alázat az önuralomnál, a felelősségvállalásnál, a tiszta szándékok fontosságánál, és abban is, hogy a bátor ember mérlegel és bölcsen cselekszik.
Sőt — közvetlenül is szerepel:

„a kevélység szembehelyezkedik az alázattal…” Az egész szöveg azt járja körbe, hogy a bátorság nem öncélú erődemonstráció, hanem belső tartás — egyensúlyban más erényekkel, erkölcsi iránytűként működve.
Lehet, hogy a megközelítésem nem annyira érzelmes, mint amit te kerestél — inkább szikárabb, rendszerezettebb — de minden mondatával a mélyebb olvasásra hív.

Úgy érzem, amit írtál, az nem is ellentmondás — inkább csak egy félhanggal elcsúszott összhang. Nem korrekció, hanem egy másik nézőpont — és ebben már ott a lehetőség, hogy a téma élő maradjon.

Azt írod: „Az alázatos ember is bátor.” – ezzel teljesen egyetértek. Talán pont ez a szép: ugyanaz a gondolat több szemszögből is megszólalhat.

Szóval köszi, hogy írtál — úgy érzem, mindketten ugyanabba az irányba nézünk, csak épp másik ablakból. ☀️

Angyalka732025. július 5. 21:23

Kedves Gloren!
Elolvastam írásodat, mert felettébb érdekelt. Én hozzáfűzni alig tudok, a betegségem és a "gyávaságom" miatt.
Nagyon tetszik és köszönöm szépen az élményt, hogy olvashattam!!!!
A keresztnevedet kérlek, írd meg nekem, sajnos elfelejtettem.!!
Szeretettel, Melinda

_rampampam2025. július 5. 20:52

Lehet, hogy a bátorság az erények egyik legnemesebbje döntéseket hozni, kiállni, felelősséget vállalni. De vajon mit ér a bátorság alázat nélkül? Hiszen az igazi bátor ember nem csak küzd, hanem beismeri, ha tévedett. Tudatosan nem csak az igazság mellett áll ki, hanem nyitott arra is, hogy ne ő tudja a legjobban.
A bátorság gyakran hangos, látványos. Az alázat csendes, szinte észrevétlen mégis, ebben a csendben lakozik az erő, ami fenntarthatóvá teszi a bátorságot. Amikor nem az ego vezeti az embert, hanem a belső hit és tiszta szándék.
Nem minden döntés merész. Van, amelyik inkább türelmes. Van, amelyik kivárás. És van olyan bátorság is, amely nem harcol, hanem meghallgat. Az alázatos ember is bátor, mert képes háttérbe vonulni, ha másiknak van igaza képes tanulni, fejlődni, nem pedig uralni.Számomra a bátorság nem hősies szólam, hanem emberi jelenlét. És ehhez elengedhetetlen az alázat az az erő, ami nem akar győzni, csak megérteni.