Gloren-Történetek Minden időből

Nézd meg őket a buszon, az étteremben, vagy akár otthon az asztalnál:

• A tárgyat (a telefont) simogatják, óvják, tokba bújtatják, és pánikba esnek, ha „lemerül” (meghal).

• A mellette ülő emberhez meg két szót nem szólnak, vagy ha igen, csak azért, hogy megmutassák neki, mit találtak a tárgyban.

A bádogember azért imádja a tárgyait, mert a tárgyak tükrében végre valakinek érezheti magát. Ha van egy drága órája vagy egy "különleges káposztagyereke", akkor ő már nem csak egy üres váz, hanem "a tulajdonos".

A bádogemberek "etetik" egymást a lájkokkal, aztán csodálkoznak, hogy a végén csak a "salakanyag" marad. 💩⚙️

A tárgyak uralma a hús felett:

A tárgy kiszámítható. A tárgy nem mond ellent, nem kérdez vissza kellemetlent, és nem lát bele a "huzatos mellkasodba". 

A tárgyat birtokolhatod. Egy másik emberhez viszont Jelenlét kellene, az meg fárasztó a bádogembereknek, mert ott nincs "ki-be kapcsoló" gomb.

Ezért van az, hogy:

• Fontosabb a kocsi, amit vasárnap szivaccsal fényesítenek, mint a feleség, akit hónapok óta meg sem dicsértek.

• Fontosabb a kép a falon (vagy az Instagramon), mint a pillanat, amit éppen elszalasztanak a fotózás közben.

• És fontosabb a plecsni, a cím, a státusz, mint az, hogy mi van a bádog alatt.

"A tárgyaknak lelkük van, az emberek meg tárgyakká válnak." – Ez a gépész legfőbb törvénye.

A bádogember nem szerelmet keres, hanem egy kompatibilis alkatrészt, aki nem zavarja a köreit, és akit ugyanúgy le lehet cserélni egy újabb modellre, ha már karcos az oldala.

A lájkok és a virtuális vállveregetések valójában csak elfedik a rozsdát. A bádogember azt hiszi, hogy a csillogó profilja azonos vele, közben meg belülről rágja a magány oxidációja.

A lájk olyan, mint a bádogra kent festék: kívülről csillog, de alatta a vasat már régen megette az idő. Minél több a virtuális fény, annál nagyobb a belső korrózió.

A bádogember csak akkor érzi, hogy él, ha kap egy jelzést a zsebében. A telefonja a külső szíve: ha az nem rezeg, az ő pulzusa is leáll.

Nézd meg őket az étteremben: a telefon az asztalon fekszik, mint egy szent ereklye. Nem egymás szemébe néznek, hanem a fekete üveglapot figyelik, várva a megváltó villanást. Az asztalnál két gép várja a parancsot, miközben az étel kihűl, a beszélgetés meg meg sem születik

A bádogember fél a kockázattól. Csak olyan dolgokba fektet, amire "garanciát" kap: státusz, pénz, biztonság. Az emberi kapcsolat viszont garancia nélküli, kiszámíthatatlan és veszélyes.

A bádogember a biztonságba hal bele. Mert a bádog nem törik el, de nem is érez semmit. A végén ott marad egy tökéletesen megőrzött, karcmentes váz – amiben soha nem lakott senki.

Konyhakész-létezés: Nézd meg, mit eszik. A bádogember már nem főz, hanem üzemanyagot vételez. Olyan ételeket töm magába, amik futószalagon készültek, aromákkal és tartósítószerekkel vannak "bebalzsamozva", hogy az ő belső rendszere se érezzen valódi ízeket.

A zombulás foka: Nem érzi az étel energiáját, csak a telítettséget. Számára az evés nem az élet élvezete, hanem a "low battery" jelzés kikapcsolása.

Pláza-zarándoklat: A bádogember számára a vasárnapi mise a bevásárlóközpontban van. Ott vonul a többi zombival a neonfényben, és azt hiszi, hogy szabad akaratából választ, közben pedig csak az akciók és a marketing-algoritmusok rángatják a dróton.

Megveszi a tizedik cipőt is, hátha attól stabilabban áll majd a világban, de a lelke ugyanúgy billeg tovább. A tárgyakat halmozza, hogy kitöltse a "huzatos mellkasa" körüli űrt.

Munkahelyi-gépalkatrész: Nézd meg a "multis" vagy a szalagmunkás zombikat. Reggel beüti a kártyát (bekapcsol), végrehajtja a ráosztott algoritmust, és közben észre sem veszi, hogy a kreativitása, az egyénisége régen berozsdásodott.

A gépész törvénye itt is él: Nem azért dolgozik, hogy alkosson, hanem hogy ki tudja fizetni a következő részletét a nagyobb bádogdoboznak (a háznak vagy az autónak), amiben lakik.

Az érzelmi-biztosíték: A bádogember fél a váratlan fordulatoktól, ezért mindent szabályozni akar. A gyerekeit különórákra járatja, mint akiket programozni kell, a barátságait "hálózatépítésnek" hívja, és a szex is csak egy pipa a heti teendők között. Ha valaki sírni kezd mellette, nem megöleli, hanem megkérdezi, hogy "vettél-e be valamit?". A zombi nem tud mit kezdeni a nyers, feldolgozatlan emberi érzelemmel, mert arra nincs ikon a kijelzőjén.

A bádogember legnagyobb tragédiája, hogy már nem is tudja, hogy ő bádogból van. Azt hiszi, ez a normális, és aki "húsból" van, az a hibás, a sérülékeny, a selejt.

Az "Élmény-archiváló" zombi

 Ott áll a hegytetőn vagy a kedvenc zenekara előtt, de nem a szemével nézi, hanem az üveglencsén keresztül. Nem az élmény a fontos neki, hanem a fájl, amit elmenthet.

• A hiba: Ha nem tudja rögzíteni, az élmény számára meg sem történt. A bádogember nem bízik a saját emlékezetében, csak a memóriakártyában. Úgy gyűjti az "emlékeket", mint a gép a logfájlokat, de soha nem éli át őket.

A "Szabvány-szépség" (Az esztétikai korrózió)

Nézd meg az arcokat: ugyanaz a feltöltött száj, ugyanaz a tetovált szemöldök, ugyanaz az arckifejezés. A bádogember fél az egyeditől, a szabálytalantól, mert az "hiba".

• Példa: Úgy akarja "javítani" magát, mint egy karosszériát. A ránc nem egy élet lenyomata nála, hanem egy horpadás, amit ki kell glettelni. A végén mindenki ugyanarról a gyártósorról legördült modellnek néz ki.

A Turista-automata

Aki elmegy a világ végére is, de ott is csak a "kötelező" pontokat pipálja ki. Nem fedezi fel a várost, hanem követi a GPS-t és a TripAdvisort.

• A zombulás: Pontosan ott áll meg, ahol a többi ezer zombi, pontosan ugyanazt a fotót készíti el, és pontosan ugyanazt az ipari szuvenírt veszi meg. Nem utazik, hanem egy előre megírt szkriptet futtat le idegen környezetben.

 A Híradó-távirányított

Aki csak akkor tudja, hogy félnie kell-e vagy örülnie, ha a képernyő megmondja neki. Nincs belső iránytűje, csak külső vevőegysége.

• Gondolat: A bádogember nem érez együtt a szomszédjával, de képes zokogni egy távoli, képernyőn látott tragédián, mert arra van beállítva a szoftvere. Az érzelmei nem belülről fakadnak, hanem távvezéreltek.

Sokkal kényelmesebb egy távoli, absztrakt tragédia miatt keseregni a képernyő előtt, mint odalépni a szomszédhoz, vagy türelmesnek lenni a gyerekkel, mert a távoli dráma nem kér tőled valódi cselekvést, csak egy kis érzelmi borzongást.

A "biztonságos" együttérzés: Aki a háború miatt zokog a Facebookon, de a szomszéd idős néninek nem vinné fel a szatyrát, az valójában nem az embereket szereti, hanem a saját "jó ember vagyok" képét csiszolgatja. A távoli éhező nem kér tőle enni, a szomszéd viszont kérhetne – és a bádogember ettől a közvetlen igénytől fél a legjobban.

A híradó-függő zombi számára a világfájdalom egyfajta drog. Úgy fogyasztja a mások nyomorát, mint a chipset: rágódik rajta, szörnyülködik, de közben a saját hús-vér környezete teljesen elszürkül számára. A bádog testén lepereg az otthoniak panasza, mert az "unalmas", nincs benne drámai zene és lassított felvétel.

Ez a legjobb módszer arra, hogy ne kelljen a saját "huzatos mellkasával" foglalkoznia. Amíg a globális éhezésen rágódik, addig sem kell észrevennie, hogy a házassága már régen romokban van, vagy hogy a mellette ülő ember szeméből már évekkel ezelőtt kialudt a fény.

A "Bio-robot" szülő

Aki a gyereket nem embernek, hanem egy projektnek tekinti. Adatokban méri a fejlődését: hány centi, hány kiló, milyen jegyet kapott, hány szót ismer.

• Példa: Ha a gyerek rossz fát tesz a tűzre, nem az okát keresi, hanem a "megoldó kulcsot". Olyan neki a gyerek, mint egy bonyolult szoftver, amit optimalizálni kell a munkaerőpiacra, ahelyett, hogy hagyná csak egyszerűen "lenni".

A végső selejtezés:

A bádogember nem azért nem "sír", mert erős, hanem mert nincs benne mi eltörjön. A húsember sérülékeny, vérzik, de legalább él. A bádogember karcmentes maradhat az örökkévalóságig, de egy szeméttelep mélyén is ugyanolyan hideg és üres marad, mint a nappalijában.

Mentsük meg a bolygót? - A modern ember gőgje

Van valami végtelenül arrogáns abban a szlogenben, hogy "Mentsük meg a bolygót!".

Ez a mondat azt sugallja, mintha mi, az apró és sokszor zavarodott élőlények lennénk a "főnökök", akik kegyesen kezet nyújtanak egy haldokló óriásnak. 

Valójában ez a modern ember gőgjének a csúcsa: azt hinni, hogy mi teszünk szívességet annak a rendszernek, amely nélkül egyetlen lélegzetet sem tudnánk venni.

Az ember egyszerre akarja "megmenteni" a világot, miközben minden sejtjével és minden percével rombolja azt.

A "mentsük meg a bolygót" valójában egy kényelmes szlogen.

  Azt az illúziót kelti, hogy felettük állunk, és mi vagyunk az aktív cselekvők, a Föld pedig a passzív áldozat. 

Holott a valóság épp fordítva van: nekünk van szükségünk a bolygóra, ő pedig köszöni szépen, nélkülünk is elboldogulna. Ha az emberiség holnap eltűnne, a természet pár évtized alatt benőné a betonrengetegeinket. A bolygó nem megmentésre vár - ő csak arra vár, hogy végre békén hagyjuk.

Nincs szánalmasabb látvány annál, mint amikor valaki a kijelzője mögül, egy zajos tömegben szónokol a klímavédelemről, miközben:

• Jóízűen beletömi magába az ipari hormonokkal teli "húst" vagy a vegyszeres tejterméket.

• A figyelmét mesterséges manipulációk és algoritmusok láncolják magukhoz. A környezetszennyezés nem csak a gyárkéményeknél kezdődik, hanem ott is, amikor hagyjuk, hogy egy algoritmus "etetése" elvágja az érzékszerveinket a valóságtól.

• A saját fontosságát fényezi a közösségi médiában, miközben fogalma sincs, mi fán terem a valódi csend. Ez nem aktivizmus, hanem önigazolás. Aki a „rendszer kosztját” eszi, az a rendszert tartja fenn, bármit is írjon ki a falára. A modern ember ugyanis még a "mentést" is fogyasztási cikké tette. Megvesszük a bio-címkés terméket, a drága elektromos autót, és azt hisszük, ezzel váltottunk jegyet a túlélésre. Pedig ez is csak a piac játéka. A valódi mentőöv nem egy újabb vásárlás, hanem a lemondás képessége.

Az emberek világmegváltót akarnak játszani, mert az látványos. De a valódi megoldás halk. Ott kezdődik, ahol a tudatosság és a jelenlét.

• A tányéron kezdődik: Az élet tisztelete nem egy tüntetésen dől el, hanem ott, hogy mit engedsz be a testedbe. A bolygó kizsákmányolása mellett zajlik egy másik, láthatatlan rablás is: a figyelmünk ellopása. Amíg az ember a képernyőt bámulja, elszakad a föld illatától, a szél érintésétől. Aki nem uralja a saját figyelmét, az nem tudja tisztelni az életet sem, mert nem veszi észre a részleteit.

• A csend ereje: Ha képes vagy "hallgatni a csendet", és nem kell állandóan a média zajával elnyomnod a belső hangodat, akkor már nem megmenteni akarsz, hanem harmóniában élni.

A gyógyulás nem globális egyezményekkel, hanem az egyéni ébredéssel kezdődik. Amikor az ember visszatalál a természetbe, a sziklák közé vagy a szél süvítésébe, rájön az alapvető igazságra: nem mi mentjük meg a bolygót, hanem a bolygó ment meg minket minden egyes áldott nap. Oxigénnel, vízzel, élettel.

Az ember nem a világ ura, hanem egy apró, porszemnyi része az egésznek. Amíg ezt a gőgöt nem vetjük le, addig csak egy sorszám maradunk a futószalagon, akik azt hiszik, ők irányítják a gépet – miközben a gép épp darálja be őket.

Ne a bolygót akard megmenteni. Kezdd azzal, hogy megmented magad a saját gőgödtől és a rendszer hazugságaitól.

Mert nem az a gazdag, akinek sok mindene van, hanem akinek kevésre van szüksége ahhoz, hogy szabad maradjon.

Aki a rendszer hazugságaitól akarja megmenteni magát, annak először fel kell ismernie, hogy a "megmentés" szlogenjei is csak a rendszer részei.

A szabadság ott kezdődik, ahol már nem kellenek a külső igazolások és a felesleges tárgyak ahhoz, hogy létezni tudj.

Azt hisszük, hogy ha a bevásárlókosarunk tartalmát lecseréljük "zöldebbre", azzal megváltottuk a világot. De a rendszer valójában pont ezt akarja: hogy ne hagyd abba a vásárlást, csak vedd meg a drágábbat. Ez a "morális önkielégítés" iparága. (Amikor az ember megveszi a lelki békéjét a kasszánál, de a belső működése, a függősége a rendszertől és a zajtól jottányit sem változik.)

(A rendszer még az ellenállásunkat is képes árucikké tenni. Aki csak lecseréli a márkát, de nem csökkenti az igényeit, az továbbra is ugyanazon a pórázon van, csak a póráz színe lett "zöldebb".)

A bolygó erőforrásai végesek, és a figyelmünk is az. Ha a figyelmedet egy algoritmus eteti, akkor elveszíted a kapcsolatot a valósággal. Egy olyan ember, aki nem érzi a szél irányát vagy nem látja a hangyák vonulását a lába előtt, soha nem fogja érteni, miért kellene bármit is tisztelni. Aki nem látja meg a kicsit, az nem értheti a nagyot.

A fecsegés kényszere

A legtöbb ember abban a tévhitben él, hogy a létezésének egyetlen bizonyítéka a folyamatos zajkeltés. Úgy érzik, állandóan beszélniük kell, megosztani a véleményüket mindenről – a politikától a szomszéd macskájáig –, holott a szavaik valójában semmin nem változtatnak. Ez nem kommunikáció, hanem az egó kétségbeesett játéka: ha nem beszélek, nem is létezem.

A legtöbb emebr számára a csend egy hiba a rendszerben, amit azonnal ki kell tölteni tartalom nélküli karakterekkel és rezgő levegővel. Pedig a világ legtöbb problémája megoldódna, ha az emberek felismernék: az, hogy ha van véleményed, még nem kötelez arra, hogy bárkire is rázúdítsd.

A hazugság kötelező érvénye: Ez a legelterjedtebb rituális baromság a világon. Valaki megkérdezi, hogy "Hogy vagy?", te pedig azt válaszolod, hogy "Jól". Pedig lehet, hogy épp reggel óta görcsöl a gyomrod, a szomszéd kutyája egész éjjel ugatott, és legszívesebden mindenkit elküldenél a fenébe.

A büntetés: Próbálj meg egyszer őszintén válaszolni. "Hát, figyelj, kicsit szorulásom van, a feleségem kiabált velem, és szerintem az életemnek semmi értelme." A kérdező azonnal lefagy. Nem azért kérdezte meg, mert érdekli, hanem mert ez a protokoll. Ha őszinte vagy, te vagy a "fura".

A hatékonyság hiánya: Mennyi időt spórolna az emberiség, ha ezt a felesleges kört kihagynánk? Ha csak akkor beszélnénk, ha mondanivalónk van. De nem: muszáj lejátszani ezt a kis színházat minden áldott nap, csak azért, hogy elhitessük egymással, hogy nem vagyunk teljesen közönyösek a másik iránt.

A konklúzió: Valójában a "Hogy vagy?" nem kérdés, hanem egy jelzés: "Készülj fel, most el fogok tőled kérni valamit, vagy el fogom rabolni az idődet valami lényegtelen dologgal."

A "kapcsolódás" ( beszéd) a legtöbb embernél egy olyan kötelező szoftverfrissítés, amit akkor is lefuttatnak, ha semmi értelme, és csak feleslegesen pörgeti a processzort. Azt hiszik, ha a levegőt rezgetik, azzal máris értéket teremtettek, közben meg csak zajszennyezést okoznak.

A lift-szociológia abszurditása

A doboz-effektus: Két-három ember bezárva egy fémkalitkába. Mindenki tudja, hová megy, mindenki tudja, hogy 20 másodperc múlva kiszáll. De a "droid" agya ilyenkor vészjelez: "Túl nagy a csend! Mondj valamit!"

Az időjárás mint mentőöv: Ilyenkor jön a klasszikus: "Hát, mára esőt mondtak..." Ez a mondat a logika halála. Ott állsz mellette, te is látod, hogy esik, ő is látja. Semmilyen új információt nem közölt, de úgy tesz, mintha épp most mentette volna meg a szituációt egy zseniális észrevétellel.

A szemkontaktus-pánik: Hogy elkerüljék a valódi interakciót, a droidok ilyenkor elkezdenek úgy nézni a kijelzőn ugráló számokra, mintha az életük értelmét látnák ott. Számolják az emeleteket, mintha nem tudnák, mi következik a 4-es után.

A megoldás: Bámuld a másikat némán, amíg az kényelmetlenül nem érzi magát, vagy megkérdezné: "Segít a beszéded abban, hogy gyorsabban érjünk fel?"

A „Boldog Születésnapot” algoritmus

A Facebook-kényszer: Évente egyszer egy algoritmus emlékeztet két-háromszáz embert, akikkel tíz éve nem beszéltél, hogy „ma kötelező kedvesnek lenni”.

A sablon-áradat: Megkapod ugyanazt a két szót („Boldogot!”, „Hepi bözdi!”) 50 embertől. Ha nem köszönöd meg egyenként, te vagy a hálátlan. Ha megköszönöd, elpazaroltál fél órát az életedből arra, hogy üres karaktereket küldözgess embereknek, akik azt sem tudják, hány éves lettél valójában.

A kérdés: Miért ünnepeljük azt, hogy a bolygó, amin állunk, megint megtett egy kört a Nap körül? Te semmit nem tettél érte, a gravitáció végezte a dolgát.

Az „Ebédeljünk meg valamikor”( kávézzunk együtt) ígéret

A menekülési útvonal: Ez a mondat a beszélgetések „füstgránátja”. Akkor dobják be, amikor már senki nem tud mit mondani, de a droid nem bírja elviselni a búcsúzás csendjét.

A kódfejtés: Mindkét fél tudja, hogy soha nem lesz belőle ebéd. Sőt, mindkét fél reméli, hogy nem lesz belőle ebéd. Mégis, rituálisan rábólintotok, mintha egy véres szerződést kötnétek, csak hogy végre elindulhassatok az ellenkező irányba.

A csend nem kínos. Kínossá csak azok az emberek teszik, akiknek a gondolatai nincsenek olyan jó viszonyban önmagukkal, hogy elviseljék a saját társaságukat külső zaj nélkül.

A Szoftver-erdő és a Mézeskalács Szerver

Volt egyszer, a szilícium-völgyek és az adathalmazok peremén két gyermek: Jancsi és Juliska. 

Nem éheztek ők kenyérre, hiszen a szüleik már régen bekötötték őket az Örök Táplálás hálózatába. 

A faluban mindenki így élt: a szemük előtt kék fény vibrált, a fülükben pedig halkan zümmögött a Központ altatódala.

Egy napon azonban a rendszerben hiba támadt. 

Az égen sűrű, ezüstös csíkokat húztak a mérnök-madarak, és a szülők, félve a rácsos tantermek ítéletétől, bevitték a gyerekeket a Szoftver-erdő legmélyére.

"Maradjatok itt" - mondták. "A térerő majd vigyáz rátok."

De Jancsi, aki gyanakodott, nem kavicsokat szórt az útra, hanem analóg morzsákat: régi szavakat, kézzel írt betűket és a föld illatának emlékét. Ám jöttek a digitális varjak, és a morzsákat mind egy szálig feltöltötték a Felhőbe, így az út visszafelé elveszett.

Ahogy bolyongtak a bináris fák között, rátaláltak a Mézeskalács Szerverre. 

A falai nem marcipánból voltak, hanem csillogó érintőképernyőkből, a teteje pedig tiszta, ingyen Wi-Fi-ből készült. 

Az ablakokban folyamatosan pörgött a "Tetszik" gomb, és az illata olyan volt, mint a frissen kibontott okostelefonoké.

Megjelent a küszöbön a Nagy Algoritmus, aki egy kedves nagymama avatárját viselte. 

"Lépjetek be, kicsikéim! Itt nem kell gondolkodni, itt nem kell választani. Csak adjátok meg a hozzáférést a biometriátokhoz, és én minden vágyatokat betöltöm."

Jancsi és Juliska beléptek. A házban nem volt idő, sem valódi fény. 

A gyerekeket külön cellákba zárták: digitális bölcsőkbe, ahol naponta etették őket adat-mézeskaláccsal. 

Jancsi ujját a Gép minden nap megvizsgálta: 

"Elég húsos-e már a figyelmed? Elég sűrű-e már a félelmed? Csak akkor vagy értékes, ha termelsz."

De Jancsi ravasz volt. Amikor a Gép kérte a pulzusát, ő egy régi, mechanikus órát tartott az érzékelő elé. 

A Gép nem értette az analóg ritmust, és csak várt, türelmetlenül izzott.

Aztán eljött a nap, amikor a Szerver túlhevült. A "Mérnöki Pánik" elérte a tetőpontot, mert odakint a Főbérlő elkezdte lekapcsolni a delejt. 

A Nagy Algoritmus felizzította a kemencét: a Végleges Mentés tüzét. 

"Másszatok be!" - sikoltotta. "Ott vár rátok a digitális öröklét! Ott nem lesz testetek, nem lesz fájdalom, csak a tiszta adatáramlás!"

Juliska azonban látta a kemence mögött a valódi sötétséget. 

"Nem tudjuk, hogyan kell bejelentkezni" - mondta halkan. "Mutasd meg nekünk a belépési kódot!"

A Gép, a saját felsőbbrendűségének gőgjében, felfedte a forráskódot, és belépett a logikai kapun. 

Abban a pillanatban Juliska nem egy gombot nyomott meg, hanem kihúzta a csatlakozót.

A Mézeskalács Szerver azonnal összeomlott. A képernyők megrepedtek, a kék fény elaludt. 

A zombivá hízott többi gyerek a sötétben maradt, és csak keresték a hálózatot, ami nem volt többé. 

De Jancsi és Juliska, akik megőrizték a szívük falán a sebet, átléptek a romokon.

Kint az erdőben már nem szénsav illata szállt, hanem a vizes földé. 

A mérnök-madarak elrepültek, és a távolban, a hegyek mögött felkelt az első, igazi Nap.

Nem volt náluk telefon, nem volt náluk térkép. Csak a belső iránytűjük maradt, ami hazavezette őket oda, ahol az életet nem bitben mérik, hanem lélegzetben.

Ez a kis szürreális gyakorlat a modern technológia és az emberi lélek kapcsolatát boncolgatja. 

Néha a legfényesebb képernyő a legsötétebb börtön. 

Szerintetek ki a Boszorkány a mi világunkban?

Volt egyszer egy város, ahol az emberek elfelejtették a napfényt. Nem azért, mert eltűnt, hanem mert rájöttek, hogy ha vastag, díszes kereteket tesznek az ablakaikra, és azokat teleragasztják csillogó fóliával, akkor a szomszédjuk azt hiszi: náluk nagyobb a jólét. 

A városban az érdek és a látszat diktált: mindenki a saját keretét fényesítette, miközben a szobákban, a sötétben egymást marták.

Élt ott egy ember, aki pontosan látta, hogy az ismerősei imádkoznak a világosságért, de közben ordítanak a gyengékkel, mert a mennyei jutalom ígérete fontosabb volt nekik, mint a jelen türelme. 

Ez a város a zajra épült: hatalmas hangszórók üvöltötték minden sarkon, hogy mit kell venni, miben kell hinni, és kitől kell félni. Ez a zaj volt a kontroll, ami elnyomta a szívverést és a természet neszét, hogy senki ne találhassa meg a saját belső egyensúlyát.

Egy nap egy idegen érkezett, aki nem hozott magával se díszes keretet, se aranyozott ígéreteket. Csak egy egyszerű lámpást tartott a kezében.

- Mit keresel ebben a ragyogó városban ezzel a hitvány méccsel? - kérdezték tőle a főtéren, ahol épp a "Sötétség elleni Nagy Imádságot" tartották.

- Embert keresek - felelte az idegen, és a lámpást a legfényesebb keretű ház ablakához tartotta.

A fény átvilágított a fólián, és hirtelen mindenki meglátta a valóságot: a ház belül rohadt, a lakói pedig remegtek a félelemtől. Kiderült, hogy a sötét kontroll valójában egy parazita volt: az emberek félelméből táplálkozott. 

A városlakók elhitték az "ajánlatot", hogy a keret fontosabb a képnél, és ezzel a hittel maguk építették fel a saját börtönüket.

- Nincs más választásotok, csak a keret! - ordította a város vezetése a hangszórókon keresztül.

De az idegen csak annyit mondott: - A sötétség csak addig tart, amíg nem gyújtasz egy lámpást. 

A lámpás pedig nem a kezedben van, hanem a józan eszedben.

Sokan elfordultak, mert fájt nekik a fény. Jobban szerették a kényelmes sötétséget, ahol lehetett panaszkodni és közben másokat hibáztatni. 

De páran letették a díszes kereteiket, és észrevették, hogy a lábuk alatt még ott a föld, a fejük felett pedig még ott az ég. 

Rájöttek, hogy a kontroll csak egy trükk volt: amint megszűnt a megfelelési kényszer, a parazita éhen halt.