Szivárványhid
Nem adhatok mást
Nem adhatok mást
Néked adom a fölkelő Nap sugarát,
Benne a madarak szerelmes dallamát.
Néked adom a forrás hűsítő vizét,
A szaladó kis patak, csillogó fényét.
Néked nyújtom a zöld erdő suttogását,
Szívemnek őszinte vallomását.
Néked nyújtom a fenyvesek zúgását,
Nyughatatlan lelkem háborgását.
Néked adom a rétek harmatos virágát,
A tarka lepkék röpke villanását.
Néked adom a bíbor színű naplementét,
Érted dobogó szívem lüktetését.
Néked nyújtom a fölkelő Nap sugarát,
Benne a mulandó nyár vidám kacaját.
Katicám, bogaram
Katicám, bogaram
Itt ücsörgök egy Napsütötte virágos réten,
A szépülő tavasznak, pompázó közepében.
Karcsú alakját, nyújtóztatja a lila kosbor,
S a napsugár hérics a bokorból kikacagja.
Búsongva mosolyog a tovalibbenő ibolya,
Hiszen elérkezett a búcsúzás könnyes napja.
Harang nélkül cserélődnek a virágok a réten,
A lilák után a fehérek s a pirosak tündökölnek.
Magba vált a réti iszalag, haját a szél búbolja,
Ezüst szöszének csillogását a nap szeretete adja.
Rózsabokorban, sokasodik a pázsitos nőszirom,
Sárgabarack illatával a méhecskét elbolondítja.
Amott a fű között a szinteken vajvirágok bújnak,
Szomszédban a piros kígyósziszek ágaskodnak.
Csokorban ünnepeltek a fűzlevelű ökörszemek,
A tölgyesek mélyéről sakktábla lepkék elő jöttek.
Csodájára szálltak minden bű bájos virágnak,
Kettesével pihentek meg a gyöngyház lepkék.
Trécseltek, fecsegtek a világról minden félét,
A csacsi virágok az utolsó mondatig el is hitték.
A nyárban az admirális lepkék is elő libbentek,
És a közelgő kalandokkal teli útjukról beszéltek.
Bravúrosan navigáltak a szitakötők a rózsaágon,
Hinta-palinta s a vékonyágon egy nagyot hintáztak.
Itt ücsörgök egy fátyol takarta, hervadozó réten,
Egy settenkedő ifjonc Ősz, színpompás közepében.
Búsongva, könnyein átmosolyog a megfáradt Nyár,
Vidáman csivitelve, integetve búcsúzott a fecskepár.
Katicám-bogaram, társam volt a tavaszban, nyárban,
Ideszállt hozzám a fekete pöttyös, piros kis kabátban.
Daliás fűszál tetejére kiállt, majd szemközt nevetett:
- Ó te oktondi Asszony, hát az a szív Örökké szeret?-
A virágok hívnak
A virágok hívnak
Megyek, mert hív az erdő, hív a rét,
Zölddel a fű, penderül a kis levél.
Lépegetek völgyön át, és réten át,
Fejem fölött trillázik egy csepp madár.
Nézem a hegy oldalát, vár e reám valaki,
Szökell az őz, huppan a muflon, oson a gyík.
S előttem, bólogat a sok kis bájos kankalin,
Üdvözölnek a kosborok, s az illatos nőszirom.
Hallgatom a hegyek, s a völgyek zúgását,
Ébred a szél, és összesúgnak az öreg fák.
Föltámad a vihar és dőlnek a vén fenyők,
S örök álmukban, kicsordul a gyantakönny.
Pár lépéssel fönn vagyok a csupasz hegytetőn,
S a testemet simogatja egy játékos szellő.
Sziklatömbökön, körösen az apró zúzmóka,
Mellettük éledezik az ezernyi sárga pimpóka.
Fejem fölött felhőkkel díszített az ég kupolája,
Ég és föld között vadászik a madarak királya.
Körbe, körbe karikában közelebb jön hozzám,
Suhogtatja a szárnyakat, villannak a sas szemek:
Oh’ tévedtél komám, én a zsákmány nem leszek!
Reményt hozó évszakok
Reményt hozó évszakok
Tél volt, amikor a szemünk egymásért csillogott,
Gyöngéd szeretettel magadhoz ölelt a két karod.
Kósza vándor, fehérköpenyét lábunk alá terítette,
Jégcsapok tükrében szépítkezett az álmos reggel.
Tél volt, amikor piruló arcomat megsimogattad,
Hideg, fázós tenyerembe forró csókokat kaptam.
A fenyves erdők hátán átviharzott a kegyetlen tél,
Jégpompába öltöztetett mindenkit, akit csak elért.
Tél volt, amikor a szomorú ködben fülembe súgtad,
Bíborfelhők égő színei ívelnek, szerelmes szívedben.
Üvegablakok, óriáskertjében jégvirágok sokasodtak,
Csilingelő hóvirágok a hegyoldalnak, tavaszt hoztak.
Tavasz jött, amikor a fák zöld kupolákat bontottak,
Vadvirágok a réteken nyújtózó szirmokat nyitottak.
A tarka lepkék udvaroltak, s a kankalinnak bókolok,
Reményt hozó évszakokban, kedvesemre gondolok.
Tavasz ment, amikor a lombok takarták a fészket,
Fenyőfaillat, ölelte magához az egész mindenséget.
Magba váltott a réti iszalag, bóbitákat vitt a hajnal,
Szelek hátán szállnak boldogan a szerelem magvak.
Nyár jött, táncot ropva a réten, rózsaszirom nyílott,
Zöldellő mező felett a boldog égen, pacsirta dalolt.
Fekete hollók kerülgették a fehér bárány felhőket,
Zsákmányra leselkedtek az éles szemű kék ölyvek.
Nyár lopakodott tova, vállára vette csúf köpenyét,
Amelyből kihullott sok virág, már alig érezni illatát.
Fölfeslettek a szürke fellegek, tengerszem született,
A pokolból nyargalt föl a víz, mint akinek esze ment.
Az ősz lassan közeledett, szívem majd kettéhasadt,
Könnyeimet rejtve, szomorúan jártam a hegyoldalt.
Dörgő égből, villámok cikáztak, sírjukba dőltek a fák,
Korbácsolja az embert, a kincseitől meglopott világ.
Reményt hozó évszakokban, kedvesemről álmodom,
Majd’ egy hóval takart reggelen, az ajtómon bekopog.
Zúgnak már vad szelek, rohannak ólomszín fellegek,
Színes lepkék szép enciánnak, búcsúcsókot hintenek.
A felhők vonulása
A felhők vonulása
Óh’ hogy irigylem a vonuló felhőket,
Hömpölygő lelküket,
Amikor a széllel szövetségre lépnek.
Óh’ hogy irigylem a vad szelet,
Kavargó lelküket,
Szárnyak nélkül szárnyra kelnek.
Óh’ hogy irigylem a kis madarat,
Daloló lelküket,
Amikor az égiekhez fölrepülnek.
Óh’ hogy irigylem a színes levelet,
Táncoló lelküket,
Ha a tomboló viharral keringőznek.
Óh’ hogy irigylem a hó pihécskét,
Csillogó lelküket,
Ha lágyan ringatózik a levélbölcsőben.
Óh’ hogy sajnálom árvaságra jutott,
Nyomorút lelkemet,
Sárba ragadt szárnyaim nem emelhetem!