Giuditta blogja

John acélosan magasodott a földből, karja formás volt és hosszú, szívós testét izmok szövedéke takarta a bőr alatt. Egy apró, düledező házban nőtt fel három testvérével. Több sebhely volt rajta: bicskaszúrás, emberi harapás, és egy hatalmas, mely az egész mellét keresztülhasította. John, valahányszor új tájakra tévedt, megtapogatta a rosszul összeforrt hús mélyedését, melyet a Nőért vívott harcában szerzett. A Nőért, ki – szerinte – játszott vele. John senkinek érezte magát a Nőhöz képest. Így hajtotta magát, szinte a pénz megszállottja lett, hogy újabb birtokra tegyen szert. A nép csak úgy hívta: a pénzéhes ketrecharcos. Vágyott a nagy dolgokra, fényes, pompás életre, de szívében fájdalom lüktetett. Élete örök harc volt a ketrecben. Úgy gondolta, megtarthatja Charlotte szívét, de a lány már mással élt. Charlotte úri lány, apja a város vezetője. A lány figyelte Johnt, szívében vágyakozva régi, vidám szerelmére. Nem értette, mi történt, hogy John szíve kővé dermedt a ketrecben. Egy nap elhagyta, megvetette, félt tőle. John csalfának tartotta, kinek nem elég, mit érte tett, de mégis szerette.

John vállát szélesre nyitva lépkedett az erdőben a patak mentén. A nap megcsillogtatta hasát a vízben. John alig látott ebben a fényben. Nem hitt a szemének. „Egy űrhajó!” – ismerte fel. Mint egy hatalmas fehér madár, mely szétterítette szárnyait. Ajtaja nyitva. John torkában lüktető szívvel lépett be a tátongó térbe.
— John! „szólította egy hang”.
— Gyere, lépj közelebb!
— Ki vagy te? — A tanú. Évek óta figyellek, ahogy harcolsz, hallom zokogásod, lelkedből kiáramló sikolyodat, látom kegyetlenséged, a kíméletlen döféseket, vágásokat, melyektől azt reméled, megszűnik magányod.  Mindezt a nőért, kit birtokolni akarsz, hogy enyhítse elveszettséged és biztonságot kapj. Melytől többnek érezheted magad. Mit tettél a pénzért, abban a reményben, hogy fény és pompa mellett birtokolni fogod Charlotte szívét? Szeretett téged, de te nem vetted észre.
— Figyelj! Megmutatom neked.
Charlotte John vérző mellkasa felett, könnyes szemmel imádkozik szerelme életéért. „Megígérem, szerelmem, többet nem megyek a ketrecbe!” Ennek már tíz éve. John kezében táska. „Ne menj, kérlek, így elveszítjük szerelmünket!” – szól lágyan a nő. John távozik. Egy év telik el a pénzketrecben. „Találkoztam egy másik férfival, kivel megoszthatom és megélhetem a pillanatot. Kire nem kell várnom, hogy majd jövőre.” Charlotte az ajtóban áll. „Te csalfa nő, hiszen mindent érted teszek, hogy nyugodt könnyű életed legyen!” – ordítja John. „Ezt én nem kértem!” – Charlotte-ra rászakad a valóság, szívébe bekúszik a fájdalom. Hangtalan csukja be az ajtót.
John összerogyva hevert a földön, mint egy kisgyermek, mellkasa lüktetett. Újraélte a pillanatot, ahogy a vére szétfolyt a padlón, patakként áramolva, egyesülve egy másik harcos vérével a régi, könyörtelen pénzharcban.

– Nézd: megérte? Charlotte egy másik férfi élete része lett. Olyasvalakié, aki biztonságot, tiszteletet ad neki, kivel együtt, kéz a kézben élik a jelent, melyből a boldog jövő fakad – mondta a tanú.
– Nem engedem! – ordított John. MEGÖLÖM! Nem veheti el tőlem! Ő az én boldogságom, nem adom! – John vérben úszó szemmel ugrott fel. Dühödten kereste a kijáratot, hogy tettét sietve véghezvigye.
– Ha most elrohansz, Charlotte meghal – figyelmeztette a hang. Ő nem a tulajdonod, nem veheted meg. John megtorpant. – Ülj le! John megtörve rogyott össze.
– Segíts, kérlek! – szólt elcsukló hangon.
– Segítek! Felteszek néhány kérdést, de figyelj, mert minden válasznak súlya van, az lesz a tiéd. Charlotte szívét vagy a boldogságot keresed?
– Ó, milyen kérdés ez? Boldogság Charlotte nélkül nem létezik. A kettő együtt lélegzik. – felelte John.
–  Mégis nélküle élsz! Feltehetem a kérdést máképpen is. Őt keresed vagy magadat?  
Igazán elgondolkodtató kérdés, ismerte el magában John.
–  Ha a boldogságot választom, akkor boldog leszek, ha Charlotte szívét, akkor megkapom, de lehet, hogy nem leszek boldog?
– Igen, és ő sem!
– Nem értem, ez hogy lehetséges! kiáltott fel John kétségbeesetten.
– Nem számít, nem ez a lényeg! Megkapod, de nem lesztek boldogok ebben az életben. Most választanod kell!
–  Számomra az ő boldogsága mindennél fontosabb, mert szeretem. Így lemondok róla és a boldogságomról. Nekem Ő fontosabb nálam. válaszolt John magabiztosan.  
– Jól döntöttél, így boldogok lehettek, ha nem most, majd egy másik életben, mert tudom, hogy ő is téged szeret. Második kérdés: Képes vagy felégetni eddigi életed, mindent mit eddig megkerestél, abban a tudatban, hogy Charlotte most másé lesz?
–  Nélküle mit ér az életem, hát vesszen! válaszolt elkeseredetten.
– Képes vagy elfogadni a helyzetet? kérdezte gúnyosan.
A film újra pörög, John megtörve tekint előre. „— O Végre! Charlotte könnyedén omlik az ágyra. Vágytól égve tekint egy másik férfira. — Ó, micsoda mellek, csodás fenék, „már minden ruhadarab a földön hever. Éhezőként vadul csókolják egymást. Charlotte vidáman kacag a kéj mámorában.”   
John lelkét facsarja a történet, a hangot jól ismerte. Ismét könyörtelen indulat gerjed benne. — Megölöm! ordít.
– Ha akarsz valamit, állj készen arra, hogy megkapd! – hallotta John újra és újra, már szinte égette fülét a démoni hang, haját tépte.
– Nem bírom… csuklott el hangja a fájdalomtól.
– Hát nem tanulsz John?
– Mondd, mit tegyek? szólt kétségbeesetten.
– Tudod te! kacagott a hang

Összerándult a táj és John ismét ott találta magát az űrhajó ajtajánál. A mellkasát átszelő sebhely érintésével beléhasított a lecke, hogy az élet csak egy pillanat, és hogy ennek mekkora hatalma van. Rádöbbent arra, hogy az élet nem rendkívüli események sora, hanem apróságok teszik ki a nagy részét. Döntött, megvívta utolsó csatáját. Legyőzte önmagát és lángra lobbantotta régi életét a Nő boldogságáért. Csendben, könnyektől fénylő szemmel, megkönnyebbülve figyelte, ahogy ég az űrhajó. A jövőt John és Charlotte csókja írja, tanú táncol boldogan.

           Tűnődöm szépségeden…-,
merre tartasz, miért kísérsz engem?
Hogyan lettem kegyeltje hitednek?
Körbeveszel, átölelsz,
párnára hajtod fejem.
Esővízzel fürdetsz engem,
napsugárral melegítesz,
holdnak fényével világítasz, ha eltévedek.

Csillagokkal jelölöd utam.
Széllel' terelsz engem.
Virágot nevelsz, hogy illatát lélegezzem,
fáid árnyékában megpihenhetek.
Tengervíz fodrozódik, hegygerincen zenélsz.
Úszhatok-, majd felmászhatok arra  én,
hogy közelebb érhessek feléd.

Homokot fújsz szemembe.
Irányt tévesztettem.
Újra és újra megteszed.
Türelemmel, szeretettel.
Minden kérésem teljesíted.
Még azt is melyről tudod nem valós,
de én akartam így adod nekem.

Tanulni jöttem.-
Így minden villám
mi lábam előtt szikrát bont, erősebbé tesz.
Hitteddel felém önmagam ismerhetem meg.
Nyitott szívvel, arcomon mosollyal lépkedek.
Ez oly parányi mit adhatok neked,
belém vetett hitedért cserébe.

Vitorlámba szelet fújsz,
lelkem csiszolod,
hallom a zenét, mit nekem játszol.
Térdre borulok előtted,
fejem hajtom köszönettel,
hogy tűnődhetek szépségeden

"Ember!

Felelősséggel tartozol minden szóért, mi szádon keresztül halad, ha tett nem követi azt, nem annak ártasz jobban, aki felé nem cselekedted azt! Ő tanul belőled. Ne feledd!: az ő lépte előre halad, a te becsületed egyre mélyebbre zuhan! Soha nem késő, megállni, szembefordulni, mert van egy út, min haladsz, de Vigyázz milyen irányban lépkedsz rajta!"

Vérrel átitatott képzelet

"Vörös hegedű" örök élet.

Min te és én játszhatunk,

tükrében holdfény húzza dallamot.

Szerelmed tüze lángra gyújtja szívem,

lelkünk napja fent ragyog az égen.

Szavaid, zuhatagként ömlött lelkem folyójába

 s én, sodródom víznek árjában.

Hajnali képzelet kettőnk közül’

vajon melyikünk a szerelmes?

Szívem és szíved között út halad,

ismerjük-e,? a hozzávezető utat.

Tekintetét szívemre szegezte

majd’ eljött a reggel s én, megrészegedtem.

Szomjúságtól űzve víz fölé hajolok,

melyben arcod látom’

boldogságom tokja újra kinyílott.

A nap felkel, majd hold tanyázik feletted.

Múlnak az évek vágyad egyre éhesebb.

Tudod, milyen társ kell neked.

Lelked tisztul, sors tréfát űz veled.

Bumeráng, mit oly rég dobtál el,

Visszatér, közelít feléd.

Tudod, ő soha nem lehet a tiéd.

Felkavar, átrág az érzés, ő az kit bárhova követnél.

Lobogó tűz szemében, mély szenvedély lelkében.

Szavai vulkán élet, tüzes perszelő meleg.

Mely szívednek új dobbanást,

Viharokkal szőtt keresést jelent.

Lakat nyílna, lelked mozdulna, de tested ott ragad.

A gát oly nagy. Tetted lábnyomát lelked börtönláncát eldobnád.

Szavak kínpadját már a szeretet birodalmára váltanád.

A változás hangját meghallanád,

Melyre őszinteség a megoldás.

Itt filmed vásznát a kitartás bundájában,

Valód szertebocsájt.

Melyben hallják szíved kattogását,

Majd látják életed szárnycsattogását.

Megértés melyre oly régóta vársz

egy megtestesült valóság.

Előbb bontanod kell a falat,

hogy megtudják milyen vagy.

Elengedni a vágyott érzést, hogy élhető legyen,

Majd minden pillanatát élvezzed.

Elbocsátott birodalmadat a múltad uralja.

A zamat mely szádban keresztülhalad

Szűrve egy drágakőfoglalat.

Így pillangóid a jóságban olyanok, mint rabszolgahad.

Követnek bárhova, hogy fájdalmadat

Enyhítve szárnyaljanak.

Így eldobhatod fátyladat és a vágy

Teljessége fedi le uradalmadat.

A változás halmaza boldogságot adó harmónia,

Mely szívedre léleknyugtatóan hat.

Így hát tetted új erővel szelek szárnyán tovább halad,

Tudod Őt azért kaptad, hogy az irányt megmutassa.