Ginuci blogja

Tekintsünk vissza egy januári délutánra...

Manapság elfelejtjük az embereket igazán szemügyre venni. Ez elsőre furcsán hangozhat, mivel ugyebár megyünk az utcán,körülnézünk-már aki-és látjuk a másikat. Ez nem elég szembetűnő? Tán valaki meri azt állítani, hogy nem figyeljük meg, nem vesszük észre a másikat kellően? 

Igen. Én merem azt mondani, hogy igen. Persze, aki ezt most olvassa, egy pillanatra azt gondolhatja bolond az aki ezt itt mind írja... 

...de ha alaposabban megnézzük a dolgok oldalát, hamar rájöhetünk, hogy hajlamosak vagyunk  a látszólagos dolgoknak hinni. A hétköznapi-s mielőtt elvesznél ismét a “lényeges” dolgokban, a hétvégi-életben is képesek vagyunk az alapján kialakítani egy egyszerűsített, látszólagos véleményt, hogy mit látunk, és nem gondolunk bele abba, hogy igenis van olyan amikor a látszat csal. 

Példának okáért, egyszer ült a metrón egy lány, vele szemben két idősebb hölgy. 

A lány épp a telefonját nézte, azt nyomkodta, a két hölgy pedig hangosan vitatta, amit látnak maguk előtt:

 ,,  -Ezek a mai fiatalok csak a telefont képesek nyomkodni és elfelejtik, hogy mi az igazi világ.

   -Semmi értelmeset nem képesek csinálni. Ha mondaná neki bárki, hogy írjon valami rövidítésmentes, értelmes szöveget, biztos nem tudna 3 mondatnál többet. 

   - Na ebben én is biztos vagyok. Nem beszélve a matricákról vagy mikről...

...mert ugyebár anélkül már az érzelmeket ki sem tudják fejezni. "

A beszélgetés még hosszasan folytatódott, ám a lényeget már leszűrhettük így is belőle.

 Igazából, ha végigolvastad irományom, esetleg megszámoltad a mondatok számát, továbbá megnézted hány hangulatot festő ikont használtam fel ebben szövegben, hamar kiderül hogy a metrón ülő lány, nem egészen volt olyan semmirekellő mint az elsőre annak tűnhetett a két hölgy számára.

2020. január 16.