Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Válasz Animkának
jagosistvan• 2011. augusztus 12. 06:12
Olyan egyedül...
A pad csakis az enyém.
Akár húsz évvel ezelőtt.
Akkor fáztam és pont úgy hullt az eső
ahogy most.
Akkor sem sétáltam - most se.
Karok löktek
ki
el.
Születtem
hogy az legyek ami
- apám sorsának
méltó folytatása.
Talán én hamarabb mondom ki
''a viharfellegek messze járnak".
Írod, az élet már ilyen.
Milyen?
Milyen isten teremtette a világot?
Én csak szeretni vágyom,
szeretetre vágyom,
fiamra vágyom,
magamra vágyom,
a sötétre...
Nincs part, a víz hideg.
Távoli hangok súgnak belém életet.
Látom ahogy gyűlnek körém
valahogy mégis egyedül...
Ott van az űr
- a semmi végtelen.
Néz a fiam és érti
- apa ma messze van.
animka2011. augusztus 12. 15:26
Óriási felelősséged a gyermeked,aki egész életében APÁRA vágyik,nem érdeklik a magyarázatok,csak TE leszel fontos neki.
Aki verset ír az olyan érzelmi viharban él ami másnak felfoghatatlan.
A vers a billentyűk alatt születik meg,nem kínlódva vajúdva.
Soha nem ismertelek,csak olvaslak.
Ismerlek.
jagosistvan2011. augusztus 12. 14:35
Én is ölellek Erám.
kapocsi.ancsa2011. augusztus 12. 08:42
Jobban ért..mint gondolnád..
a gyermekek oly tisztán látnak
Kicsi még, hisz mint a lányom, nagy szemekkel néz, segít majd meglásd!
csillogo2011. augusztus 12. 07:09
Nem a rögtönzés a baj!:)
Kedves István...(magamra vágyom, a sötétre...)
Ahol szeretet van, ott mindig jelen van a Fény!
BakosErika2011. augusztus 12. 06:54
''Távoli hangok súgnak belém életet.
Látom ahogy gyűlnek körém
valahogy mégis egyedül... ''
Nem vagy egyedül, még ha ezt is érzed!
Ölellek szeretettel!
jagosistvan2011. augusztus 12. 06:13
Elnézést a hibákért és a nem megfelelő rímképletekért de ez egy rögtönzés. Csakúgy ahogy az életem.