Gennyek

A könyv

Felfűzött lapokon vánszorog a múlt

sok-sok apró betűjében.

Kézbevettük, félretettük.

Lám másoknak is megengedtük

hogy lapozzák azt a könyvet,

amely csak kettőnknek íródott.

Amelyet kettőnknek nyomtattak

- mára már por fedi.

Te kiolvastál -

Én kiolvastalak.

2011. augusztus 6.

0:43

Ma már kétszer ettem. Ebédre rakott krumplit, (segítettem Barbnak felszelni a kolbászt és a virslit) este meg két szalámis zsemlét. Az elmúlt hetekhez képest rekordot döntöttem. Ma is sok emailt és sms-t kaptam. Tagadnám ha azt jelenteném ki, nem esnek jól. Ma 11-kor a  Városi könyvtárban volt találkozóm. Felkértek, hogy írjak ajánlót egy könyvhöz. Elkértem és ha elolvasom, döntök. Közben Ida, gyermekem anyja is felhívott. Minden rendben.

Figyeltem érzéseimre ahogy közeledtem Szeged felé. Egyedül mentem át. Mankó nélkül akartam megtenni  utam. Szemtől szembe. Mindig is így voltam a legerősebb. Figyeltem mi lehet az ami lezajlik bennem.. Valójában többet vártam. Legalább egy kis félelmet vagy keserűséget. Semmi. Amikor leszálltam a buszról olyan érzésem volt mint nagyon régen. Turista vagyok. Semmi sem jött elő abból hogy itt éltem két évet illetve hármat ha csak a hétvégéket nézzük. Figyeltem a helyekre emlékeket keresve. Nem volt. Megdöbbentő tény. Egyetlen egy hely van amit szeretek az a Dugonics Tér, de hát azt meg vagy húsz éve. Mint egy idegen aki azért nagyjából ismeri az utat, úgy mentem a bank felé. Megoldottam egy problémát. Én magam. Azt hiszem számomra ez is egy lépés volt. Én aki vasárnapokban él, megláttam a hétköznapok egyszerűségét. A színeket. Azt hiszem azért nem éltem én ebben a világban, mert sosem voltam rákényszerülve. Sosem láttam eddig ezt a spektrumot. Valaki mindig elállta előlem. Mondják a hétköznapok kegyetlenek. Nem gondolnám. Én aki eddig  csak ünnepekből élt, még látom báját. A Mars téren még adtam egy százast a koldusnak és hazaindultam. Egy dolog megint letudva. Nem Szeged volt valójában amit nem szerettem, hanem a közeg ahol éltem. El kellett volna jönnöm rég, amikor még volt rá lehetőségem. Úgy ahogy én akarom.

Holnap Poet találkozó. Félve várom. Vajon mi lesz? Bele merek nézni majd a barátaim szemébe? Egy biztos. Az övét nem szeretném látni. Ha kell, félúton visszafordulok inkább. Felejteni akarok és nem sebeket szaggatni. Igen… felejteni.

A ház csendes. Mindenki fekszik már. Lassan én is. Megint egy este hajlékban. Köszönöm.

Furcsán telnek a napok. Néha egy pillanat is örökkévalóságnak tűnik és van olyan hogy egybefolynak napok. Illuzionista életem van. Hol itt, hol ott. Ma reggel itt Barbnál. Még csendes a ház. Én meg idegenként szemlélem jelen környezetemet. Valahogy mégis olyan ismerős. Talán a csend. Igen. A Csend amelyet épp a klaviatúra használatával török meg éppen hogy csak.

A Csend.  

A napokban Magdikénál ébredtem. Első utam, nem tudom miért az utcára vezetett. Akkor éreztem először. Körbevett. Az én Csendem. Nem zakatoltak villamosok, nem nyikorogtak trolik, nem szólt a tv. Nem szóltam én sem. Sejtetőn vizsgáltam magam. Lassan hatoltam le néhány szintet. Nem történt semmi. Megálltam. Nem mertem tovább ásni. Azért még a födémek alatt ott kavarog az én igazságom.

A világ újból kinyílt előttem. Látom, amit már rég nem. Az apróságoknak hitt illetve vélt dolgokat. Látom a levelet lebegni az ágon, ha fúj a szél. Észreveszem a madarat, ahogy épp fészket épít. Látom az emberek arcain az apró rezdüléseket. Úgy ahogy rég.

Visszakellett jönnöm ide, hogy újra élhessek. Még ha igen nagy árat is fizettem érte.

Adriennel sétáltunk a szűk utcán. A forgalom annyira minimális hogy az úttesten közlekedtünk. Ez itt a perem pereme. Ilyen kint még sosem laktam, de mégis ismerős. Ide jártam még gyermekfejjel sárkányokat ölni. Krizsivel, Malackával és a többi mezítlábas sráccal. Anno befogadtak. Ma is.

Ahogy sétáltunk tovább a kicsi lánnyal, láttuk, ahogy egy idős házaspár szilvát szed. Hajolgatnak a fa alatt, úgy ahogy talán húsz éve is. Talán éppen ők voltak akik megkergették a srácokat amikor azok gallyastól tépték le a termést. Talán engem is. Megálltam előttük. Mindketten tovább folytatták dolgukat, de tudtam észrevettek. A néni végül felnézett és rám mosolygott. Én viszont és üdvözöltem őket. Beszélgetésbe elegyedtünk. Rögtön tudtam nekik is van egy közös Csendjük. És azt is hogy tudják nem a környéken lakom. Mégis mosollyal fogadtak. Amikor elmeséltem nekik hogyan keveredtem ide, és hogy gyerekként a szemközti ház beugrójánál zsugáztunk, láttam rajtuk, hogy teljesen elfogadtak. Beszélgettünk a régmúltról. Nevek, arcok villantak fel a semmiből, vagy ha úgy nézem az feledésből. Rég halott emberek és pillanatok támadtak fel ott és azokban a percekben. A végén megdicsérték Adrient, hogy milyen szép kislány és kaptunk egy jó adag szilvát. Nekem a markom, Adrinak a trikója volt tele. Már évek óta nem ettem szilvát. A piacon is mindig elkerültem, ha láttam. Eddig nem tudtam miért. De most már igen. Nem akartam emlékezni. Ma meg már újra, mosatlanul, mint a régi szép időkben. Boldog majszolással tértünk vissza.

Végre magamhoz ölelhettem a kisfiamat, Gergőt. Azzal fogadott, hogy már várt nagyon és örül, hogy visszajöttem. Nem mondtam semmit csak öleltem. Mintha ezer év telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Nem sírtam. Most nem lehetett. Rámosolyogtam és megbúboltam. Megbeszéltük, hogy kimegyünk a játszótérre. Kivittük az unokatesót is, Ádikát. Útközben a Fekete Sas kávéházhoz értünk. Kérdezte Geri hogy szép –e belül? Mondtam annál több. Gyönyörű. Kérdezte bemegyünk –e? Vártam ezt a kérdést. Utoljára más emberrel ültem itt. Akkor már a feszültség ült rajtunk. Ma lerendezem ezt is- gondoltam. Új érzés lesz az, ami ide köt ehhez a kávézóhoz. A gyerekek gyömbért ittak, én meg limonádét. Nevettünk és disznó vicceket meséltek egymásnak. Én meg közben álmodtam… Tele a helyiség. Irodalmi est van épp és középen én ülök. Tenni fogok róla, hogy ez az álom valóra váljon.

Nagyon jól, de gyorsan telt az idő a kisfiammal. De az a tudat, hogy most már naponta láthatom, vigasszal és reménnyel tölt el.

A Tabáni templom. Meghatározó volt mindig is életemben, bár inkább, mint építmény és emléktemető semhogy hit. Van saját hitem. Nem kell hozzá kő se tégla. Lassan közelítettem meg, mintha, attól tartanék, felébred és rám prüszköli tornya mohás cserepeit. Megvallom mástól tartottam. Attól, ha odaérek és megérintem, elsírom magam. Az emlékek számomra fontos dolgok. Ezért tudatosan állítok mementókat nekik és ezáltal magamnak. Ha burkoltan is, de most fogalmaztam meg az egyik legnagyobb félelmemet.

Lassan hozzáértem az egyik téglához. Mély barázdák mintázták. Szimbólumok. Értettem, hiszen én rejtettem el őket ide. Betűk és számok. Szerelmek és rajongások.

Hiszem az embert is csak úgy mint a fákat a gyökerei éltetik. Engem egy ideig cserépben tartottak. Szép nagy cserép volt, de mégse olyan nagy és szép, mint ahonnan kiszakítattam. Manapság egy törzsére fektetett fa vagyok, amit barátok öntöznek a kiszáradás ellen. Lehet, hogy megmaradok?

Tegnap újra kerékpároztam. Mennyei érzés volt. Kezdenek visszatérni a régi reflexek. Még a körömfék is ugyanúgy megy, mint régen, ha épp nincs valódi fék. Az Isten és Barbi a tanú rá. Kitekertünk a világból. A belső világunkból. Élményt kerestem, vizet. Amiből ihatok majd ha megszomjazom. Nevettünk és már csak picit sírtunk. Mindenki a maga vállán, de figyelve azért egymásra.

Este zenét hallgattunk és felbontódott egy martini. Örültem. Nem voltam egyedül. Sőt! Végül elvonultunk. Ki- ki a maga ágyába (útjára, álmába).

Nemsokára ébred a ház. Szívesen főznék egy kávét neki, de sajnos nem tudok. Ahol eddig laktam csak keverős kávé volt. Ez is egy dolog, amit még meg kell tanulnom.

Hogy ma hol hajtom le a fejem, még talány. De addig olyan sok tennivaló van még és olyan jó hogy itthon vagyok.

Végül…

Még sosem sikerült idegen helyen nyugodtan írnom. Több nap és hét kellett hozzá régen is. Valahogy most sikerült.

Megint elkapott az elkeseredettség. amíg nem lesz albérletem addig nem vihetem el a kisfiam. A nagymamához se mehetek be, ergo marad az utca addig. Ahhoz meg munka kell. nekem sajnos nem állnak a hátam mögött százezrekkel, millákkal. nem kapok öröklakást amit kiadhatok míg én anyámék üres pecójában lakom. nem fizetnek helyettem ki semmit. Nem mehetek sehová ahol lehajthatom a fejem. Ahol átölelhetem a fiam. Most egy barátnál vagyok. minden nap máshol. vajon mennyien lehetnek, hány napig húzhatom még?

Tegnap este óta hajléktalan vagyok. Ha lesz időm és lehetőségem leírom, illetve kiírom majd magamból az érzéseimet illetve érzékeléseimet. Hamarosan jelentkezem egy beszámolóval. Az érem egyik felével, amelyben tények szerepelnek. Viszlát.