Hajléktalanul 3.

jagosistvan•  2011. augusztus 5. 08:40

Furcsán telnek a napok. Néha egy pillanat is örökkévalóságnak tűnik és van olyan hogy egybefolynak napok. Illuzionista életem van. Hol itt, hol ott. Ma reggel itt Barbnál. Még csendes a ház. Én meg idegenként szemlélem jelen környezetemet. Valahogy mégis olyan ismerős. Talán a csend. Igen. A Csend amelyet épp a klaviatúra használatával török meg éppen hogy csak.

A Csend.  

 

A napokban Magdikénál ébredtem. Első utam, nem tudom miért az utcára vezetett. Akkor éreztem először. Körbevett. Az én Csendem. Nem zakatoltak villamosok, nem nyikorogtak trolik, nem szólt a tv. Nem szóltam én sem. Sejtetőn vizsgáltam magam. Lassan hatoltam le néhány szintet. Nem történt semmi. Megálltam. Nem mertem tovább ásni. Azért még a födémek alatt ott kavarog az én igazságom.

 

A világ újból kinyílt előttem. Látom, amit már rég nem. Az apróságoknak hitt illetve vélt dolgokat. Látom a levelet lebegni az ágon, ha fúj a szél. Észreveszem a madarat, ahogy épp fészket épít. Látom az emberek arcain az apró rezdüléseket. Úgy ahogy rég.

Visszakellett jönnöm ide, hogy újra élhessek. Még ha igen nagy árat is fizettem érte.

Adriennel sétáltunk a szűk utcán. A forgalom annyira minimális hogy az úttesten közlekedtünk. Ez itt a perem pereme. Ilyen kint még sosem laktam, de mégis ismerős. Ide jártam még gyermekfejjel sárkányokat ölni. Krizsivel, Malackával és a többi mezítlábas sráccal. Anno befogadtak. Ma is.

 

Ahogy sétáltunk tovább a kicsi lánnyal, láttuk, ahogy egy idős házaspár szilvát szed. Hajolgatnak a fa alatt, úgy ahogy talán húsz éve is. Talán éppen ők voltak akik megkergették a srácokat amikor azok gallyastól tépték le a termést. Talán engem is. Megálltam előttük. Mindketten tovább folytatták dolgukat, de tudtam észrevettek. A néni végül felnézett és rám mosolygott. Én viszont és üdvözöltem őket. Beszélgetésbe elegyedtünk. Rögtön tudtam nekik is van egy közös Csendjük. És azt is hogy tudják nem a környéken lakom. Mégis mosollyal fogadtak. Amikor elmeséltem nekik hogyan keveredtem ide, és hogy gyerekként a szemközti ház beugrójánál zsugáztunk, láttam rajtuk, hogy teljesen elfogadtak. Beszélgettünk a régmúltról. Nevek, arcok villantak fel a semmiből, vagy ha úgy nézem az feledésből. Rég halott emberek és pillanatok támadtak fel ott és azokban a percekben. A végén megdicsérték Adrient, hogy milyen szép kislány és kaptunk egy jó adag szilvát. Nekem a markom, Adrinak a trikója volt tele. Már évek óta nem ettem szilvát. A piacon is mindig elkerültem, ha láttam. Eddig nem tudtam miért. De most már igen. Nem akartam emlékezni. Ma meg már újra, mosatlanul, mint a régi szép időkben. Boldog majszolással tértünk vissza.

 

Végre magamhoz ölelhettem a kisfiamat, Gergőt. Azzal fogadott, hogy már várt nagyon és örül, hogy visszajöttem. Nem mondtam semmit csak öleltem. Mintha ezer év telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Nem sírtam. Most nem lehetett. Rámosolyogtam és megbúboltam. Megbeszéltük, hogy kimegyünk a játszótérre. Kivittük az unokatesót is, Ádikát. Útközben a Fekete Sas kávéházhoz értünk. Kérdezte Geri hogy szép –e belül? Mondtam annál több. Gyönyörű. Kérdezte bemegyünk –e? Vártam ezt a kérdést. Utoljára más emberrel ültem itt. Akkor már a feszültség ült rajtunk. Ma lerendezem ezt is- gondoltam. Új érzés lesz az, ami ide köt ehhez a kávézóhoz. A gyerekek gyömbért ittak, én meg limonádét. Nevettünk és disznó vicceket meséltek egymásnak. Én meg közben álmodtam… Tele a helyiség. Irodalmi est van épp és középen én ülök. Tenni fogok róla, hogy ez az álom valóra váljon.

Nagyon jól, de gyorsan telt az idő a kisfiammal. De az a tudat, hogy most már naponta láthatom, vigasszal és reménnyel tölt el.

 

A Tabáni templom. Meghatározó volt mindig is életemben, bár inkább, mint építmény és emléktemető semhogy hit. Van saját hitem. Nem kell hozzá kő se tégla. Lassan közelítettem meg, mintha, attól tartanék, felébred és rám prüszköli tornya mohás cserepeit. Megvallom mástól tartottam. Attól, ha odaérek és megérintem, elsírom magam. Az emlékek számomra fontos dolgok. Ezért tudatosan állítok mementókat nekik és ezáltal magamnak. Ha burkoltan is, de most fogalmaztam meg az egyik legnagyobb félelmemet.

Lassan hozzáértem az egyik téglához. Mély barázdák mintázták. Szimbólumok. Értettem, hiszen én rejtettem el őket ide. Betűk és számok. Szerelmek és rajongások.

 

 

Hiszem az embert is csak úgy mint a fákat a gyökerei éltetik. Engem egy ideig cserépben tartottak. Szép nagy cserép volt, de mégse olyan nagy és szép, mint ahonnan kiszakítattam. Manapság egy törzsére fektetett fa vagyok, amit barátok öntöznek a kiszáradás ellen. Lehet, hogy megmaradok?

 

Tegnap újra kerékpároztam. Mennyei érzés volt. Kezdenek visszatérni a régi reflexek. Még a körömfék is ugyanúgy megy, mint régen, ha épp nincs valódi fék. Az Isten és Barbi a tanú rá. Kitekertünk a világból. A belső világunkból. Élményt kerestem, vizet. Amiből ihatok majd ha megszomjazom. Nevettünk és már csak picit sírtunk. Mindenki a maga vállán, de figyelve azért egymásra.

 

Este zenét hallgattunk és felbontódott egy martini. Örültem. Nem voltam egyedül. Sőt! Végül elvonultunk. Ki- ki a maga ágyába (útjára, álmába).

 

Nemsokára ébred a ház. Szívesen főznék egy kávét neki, de sajnos nem tudok. Ahol eddig laktam csak keverős kávé volt. Ez is egy dolog, amit még meg kell tanulnom.

 

Hogy ma hol hajtom le a fejem, még talány. De addig olyan sok tennivaló van még és olyan jó hogy itthon vagyok.

 

Végül…

 

Még sosem sikerült idegen helyen nyugodtan írnom. Több nap és hét kellett hozzá régen is. Valahogy most sikerült.

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Törölt tag2011. augusztus 5. 23:01

Törölt hozzászólás.

BakosErika2011. augusztus 5. 18:06

Minden rendbe jön Jagi, mert már Te is akarod! :)
Ölellek

19702011. augusztus 5. 16:59

Nagy ölelés Neked, Királyom! És azoknak is, akik most melletted vannak...(én egy kicsit messze vagyok:-(()

Kicsikinga2011. augusztus 5. 15:55

Én fejet hajtva köszönöm meg, hogy így kitárulkoztok, és olyan szorosan ölelnélek magamhoz Benneteket, hogy azt elmondani sem tudom!
Ennyi csodálatos ember!
Eddig is szerettelek Benneteket, de most aztán MÉGJOBBANMINTVALAHA!
Sok lecsót főztem, jut mindenkinek belőle, és kenyerem is van, ha néha csak egy szelet(mert van úgy!), akkor azt is megfelezem!
Pénzem soha nem volt, és nem is lesz, de feladok minden héten egy lottót!
Ja, a szeretettel TELE A KAMRÁM!

kalimpali2011. augusztus 5. 15:29

szép gesztus barbarától. én a csekély 25 évnyi tapasztalatommal úgy érzem jagi, ismeretlenül is, hogy erős jellem vagy. menni fog ez

zotya682011. augusztus 5. 14:20

Én úgy gondolom,így ismeretlenül,hogy akinek ennyi barátja van és így mellette állnak a bajban...hát azért annak bizony nagyon nagyon jó! :)
Sok erőt az újrakezdéshez és sok mosolyt :) :)

szebarb2011. augusztus 5. 13:11

Köszönöm Jagi, idejét se tudom már (na jó, emlékezem), hogy mikor főzött valaki kávét, nekem.
Nincs is ezzel baj.

És tudod, volt ez másképp is.
Volt, hogy éjjel bolyongtam, magam elől is menekülve, amikor leültünk szembe és hallgattál és próbáltál felrázni.
És volt, hogy hónap végén a maradék kétezremet próbáltam úgy beosztani, hogy legyen abból a gyerekeknek ennivaló.
Nem tudom, hogy panaszkodtam e erről, a sok panasz között, ami akkoriban kavargott bennem és amit oly türelmemmel elviseltél, elviseltetek. Akkor még többen.

Valaki felcsöngetett egy este. - Felugorhatok? Mondtam: Jó, gyere.
És a kérdés: - Van pénzed? És a válasz: - Hát még van egy kevés holnaputánig... - Segíthetek?

Nem a pénz, a gesztus. Nem az a kavics, ami akkor leesett, az a kő, ami legurult. Hogy hiába mondják: nem vagyok egyedül.

Te voltál az.

Hát miért ne segítenék,most én? Aki már talpra álltam. Húztatok, biztattatok.

És mi is húzunk, biztatunk.
Barátok.
Vagyunk.

Pera762011. augusztus 5. 12:49

Ha ez nem történik meg veled, akkor te nem látnál. Nem látnád a csendet, az utcát, az emlékeket, a szilvaszedő öregeket...
És nem is gondolkoznál el azon, hogy ami van, azt becsülni kell, addig, míg van...
Mert amikor valamit elveszítünk - kereshetünk hibát magunkban, a másikban, okokat, okozatokat, - a tények attól nem változnak visszafelé.
Ettől megy tovább az élet, lesz még göndörbogyor bárányfelhő az égen, s ha az ég már nem azúrfénnyel fog ragyogni, mint régen: attól még kék lesz nappal és az éjjel szatén.
Isten tartsa meg Barbot és mindenkit, aki melléd áll.
Viszont a másik oldalt is. És a közön is mindenkit.
Meg amúgy.
:))

Kicsikinga2011. augusztus 5. 11:47

Persze, hogy sírok! Ugye, hogy szép az élet ! Ugye az!!!!!
Pont én mondom Neked, és azért hidd el!
Tele van csodálatos emberekkel, akik minden égtáj felől nyújtják a segítő kezeket!
Nem is tudok mit írni, mert nagyon meghatódtam, és azt kívánom, hogy újra tudjon örülni a kedves lelked-szíved! Ez már megkezdődött azzal,mikor mosatlanul majszoltad a szilvát...
Itt mifelénk is van, de a zöldségesnél, aki nem mindig mosolyog, én viszont azt tenném, ha egyszer átölelhetnélek! Most gondolatban meghívlak egy jó házi lecsóra finom fehérkenyérrel...

fabijoe2011. augusztus 5. 11:15

István a hideg rohangál a hátamon, ahogyan a beszámolóidat olvasom. Többször átfutott már rajtam is a jövőnek egy ilyen variánsa, de ilyen ''közelről'' még nem ért.
Várom azt az irodalmi estet akár a Tabánban, akár másutt.

Törölt tag2011. augusztus 5. 11:02

Törölt hozzászólás.

narnia2011. augusztus 5. 10:38

Köszönök mindent Jagi.
Tudod....hiszed vagy sem, de hatalmas ajándékot kaptunk tőled.


http://www.youtube.com/watch?v=Mt55CLdnm AQ&feature=related

Törölt tag2011. augusztus 5. 09:42

Törölt hozzászólás.

sarandisziszi2011. augusztus 5. 08:46

Hajjj, de megölelnélek...