Sikárkefe gazdit talál

Az emberhez hozzánőnek a szokásai, mint a ráncok a homlokán. Naponta, kétnaponta sétálok azon a lakótelepen, ahol lakom. Mindig ugyanazt az útvonalat járom be. Ismerem a házakat, amelyek olyanok, mint a természeti képződmények: születésükhöz, elrendeződésükhöz, kinézetükhöz nincs közük az itt lakó embereknek. Némelyikük tízemeletesre nőtt, mások négy, vagy csupán kettő emelettel szerénykednek. Ismerem a házak földszintjén levő üzleteket: legtöbbjük élelmiszerbolt, de van három fodrászat, egy kisállat-kereskedés, sőt van katonai ruházati bolt és videotéka is. Előfordul, hogy az üzlethelyiségek közül egyik-másik kiürül egy időre, ablakaik matt csöndje ilyenkor emberek, családok fojtogató napjairól üzen, azután új cégtáblák, új fények, új remények jönnek… Ismerem a környéken álló gépkocsik többségét: ha valamelyik szép példányon horpadást, karcolás fedezek fel, magamban korholom őt, mint a rossz gyereket: „ej, ej, nem tudtál vigyázni!”

Séta közben sok kutyával találkozom. Vannak itt jól drillezett német juhászok, dobermannok, katonásan mozgó gazdáikkal, vannak fáradtan vánszorgó, hurkaszerű torzók, el-elmélázó, kutyaszaros zacskót gyűrögető kutyabarátokkal, vannak kozmetikázott utyuli-mutyulik, jó illatú, jó alakú, divatosan öltözött nőkkel, vannak a nagyvilág ezer csodájától minden ízükben remegő, mindent megszimatolni, megtappancsolni akaró kölyök szőrmókok, boldog gyerekekkel. Néha szembe kerülök vérben forgó szemű, maró pofájú, ölni és önmagukat megöletni kész harci ebekkel, akik embergyűlölő embereket húznak-rángatnak pórázukkal, fuldokló-acsarkodó hangokat hallatva. Szerencsére van kutyariasztó sprayem, mindig a zsebemben lapul, ha sétálok, bár nem tudom, mit kezdenék vele szükség esetén.

Egy ázott avarillatú őszi estén vettem észre a magányos kutyát. Erősen használt sikárkefére emlékeztetett durva, hosszú szőre, szögletessége, kis teste, rövid lábai miatt, és az összképet madzagszerű farka sem zavarta. Egykedvűen haladt, sántaságától amolyan zekegő mozgással. Mikor a közelembe ért, nagy ívet került, s aggódva tekintgetett rám fekete pontszemeivel. Mintha azt várná, mikor dobok felé követ, fadarabot, mikor toppantom, hogy „Takarodj!” Úgy nézett rám, hogy eszembe jutott, amit valamelyik költőtől hallottam egyszer a háttérként duruzsoló rádióban: „Ne rúgjatok bele a kóbor kutyába, hátha egy elkárhozott költő lelke!”

Attól fogva gyakran összeakadtam azzal a kutyával. Hol a park bokrai alól jött elő, hol egy kuka mellől, hol valamelyik élelmiszerbolt ajtajában ólálkodott. Egyre nehézkesebben mozgott, szőre egyre fénytelenebb és loncsosabb lett. Nem értettem, hogyan került kóborsorsra és mit eszik, hova húzódik a hideg éjszakákon. Fajtája szerint amolyan dédelgetni, fésülgetni való szeretetgubanc volt, így még szomorúbbnak láttam sorsát. „Kutyuska, nincs gazdád?” – szólítottam meg egyszer részvéttel. Hangom egy pillanatra megállította, mintha fölismert volna valakit, de azután továbbzekegett...

Néha kifli darabot, felvágott maradékot vittem magammal a sétához, és ha feltűnt a kutya, elejtettem. A kutya azonban ilyenkor is továbbiszkolt, így ajándékaimból többnyire utcai szemét lett.

Nem értek az állatokhoz, s nem akartam belemélyedni ebbe a kutyaügybe, hiszen lakótelepi lakásomba, hosszú munkaidővel sújtott életembe semmiképpen nem fért bele egy négylábú társ. Maradt a részvét, amelynek minden találkozással újabb tónusait fedeztem fel, bevonva a körbe más szerencsétlen állatsorsokat, magányos embereket, sőt saját magányra hajló lelkemet is. A hideg erősödésével azt is egyre tisztábban láttam, hogy az értelmiség – akikhez önmagam is sorolom – gyakran megelégszik az események gondolati átélésével, ami később a kielégítetlenség érzéséhez, önértékelési zavarokhoz, megkeseredettséghez vezet.

Ekkortájt tűnt el a kutya. Egy ideig hiányzott, ahogyan szembe jött velem, majd nagy ívben elkerült, szomorú szemeivel méregetve, mit fontolgatok… Találgattam, mi történhetett vele: elütötte egy autó, megölte egy másik kutya, vagy egyszerűen éhen halt, megfagyott… A világ kegyetlen! Bevallom, kicsit megnyugodtam, hogy nem látom, mert a tél akkor fordult havasra, csikorgóra.

Eljött a tavasz. Újabb kutyák jelentek meg az utcán, bohókásak, élettől duzzadók, szeretettől fényes bundájúak. Néha eszembe jutott róluk az én sikárkefe kutyám, és az fájt, mint az elmúlt ősz és tél összes bánata, kudarca.

S egyszer csak megint találkoztam vele. Éppen morfondírozós hangulatban voltam, de már messziről föltűnt, hogy mintha ő lenne, ő, a Sikárkefe! Örömöm egyre nőtt, ahogy közeledett, jellegzetes zekegő járásával. De nicsak, megőrült ez a kutya! Ahelyett, hogy elkerült volna, ugatott felém! Egész testéből ugatott, tisztes távolból és cikk-cakkokat kanyarítva körém, hogy védve legyen dobástól, rúgástól. Megbabonázva álltam, szorongattam zsebemben a kutyasprayt. Nem féltem igazán, mert a kutya kis testű volt, de nem értettem a dolgot.

„Ne féljen, nem bánt, csak játszik!” kiáltotta egy idősebb nő, akiről addig észre sem vettem, hogy Sikárkeféhez tartozik. Pedig hozzá tartozott: máris pórázt kattintott a nyakára, és húzta odébb és korholta: „Elhallgass Morzsa, nem szabad!” Nekem pedig szabadkozott: „Elnézését kérem, nem szokott így viselkedni, nem tudom mi van vele!” „Semmi gond” – mondtam, és elmosolyodtam. Én tudtam, mi történt.