Gebics blogja

(Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
című verseskönyvének olvasóihoz)

Van Pesten egy sikátor,
hol szétdobált papírból van az avar,
s termő rög helyett mállik a kutyaszar,
a pincék penészt köhécselnek
az ablakok ernyedten integetnek,
nos ide tévedt be Dani,
és szembe jött vele Fari Mari,
ki lány, vagy mégse
– csupán az anyakönyvre nézve
nevezhetjük lánynak,
különben asszonya óránként másnak –
szóval, szembe jött és méregette,
bongyor-göndörségét tekergetve gondolatban
Danikának, ki lépkedve, elmerengve
a reggeli tej édes ízét csettegette
még nyelvén, nem vágyván arra,
mi Fari Marit egészen fölkavarta,
mert nemcsak a göndörség hatott rája,
sejtette, tömött a pénztárcája,
hisz maszatos verseit mind eladta
– lám, mit tesz, ha művelt a szajha –,
hát illegette magát Mari, azt sejtetve,
nem vár húsdöngölő szerelemre,
csupán csicseregne-fecseregne,
lecsöppenő kecsapokról enyelegne,
s ha muszáj, más maszatokról –
lenge selyemben irodalomról,
múzsája lenne Danikának,
ha verselése néha kifárad,
tollpihe beszéddel csiklandozná Mara,
és ösztönét tornyozná gömbölyded fara…

Ám ez egy sikátor! Mit gesztusokba rejtve
Mari mondott, az hitelét vesztette,
– Egy rosszlány hívogat cöcörögve,
kötekedőn alkudna a bögyörőmre –
sajdult fel Dani, s annyit mondott: „Kuss!”
galambként rebbent el Fari Mari – huss,
elmaradt ezúttal a hali-gali,
kiért a sikátorból Dani
egy szélesebb utcára –
rühes macska vernyákolt utána.

Aznap éjjel verset írt Dani,
egy mackóról, ki éppen most nyalta ki
a mézesköcsögöt, és egy cicáról,
ki – képzeljétek – egeret evett,
mert nem simogatták a gyerekek eleget,
de egyebekbe is belekeveredett – mibe is?
nem jött a strófa nyomban,
sóhajtott Dani: „Talán melegfront van…”
Lebillent a feje – egy tündér vezette
a holdfény sikátorában lebegve,
ajka rózsaszirom, haja álom-pára,
fenekére tulipán volt tetoválva. 

Nappal verőfényben fürdik a táj,
a tavasz leheletétől megborzong a tócsák háta,
s bambán meglágyul a fák kérge.
Az út szélére halmozott hó
apró vízerecskéket küld a járdára, úttestre,
erősítésért üzen az északi vizeknek…
Ám alkonyatkor a fagy visszatér,
s könyörtelen hercegként bünteti
a hűtlen fákat, tócsákat,
elnémítja az erecskéket és a csatornákat,
zúzmara-kitüntetéseket osztogat
a konok fagyzugoknak.
A lenyugvó nap megadón,
lángok helyett kifakult drapériát lobogtat
a kába házak oldalán.
Lenyűgöző az alkonyi változás!
Ámultában csippent egy kismadár,
egy csélcsap kóró szilánkos magvait a hóra szórja,
s csatakos kutya szalad
egy bután billegő galamb után.
Beesteledik,
szobám fényei és alakjai
kísértetként lebegnek az ablakok hideg tükreiben…
Nagyon hosszú még a január!
Émelygek,
lelkem az asztalon felejtett,
cukorkristályoktól mámoros pezsgősüvegbe vágyik
palackba zárt szellemnek.

Pompádról írtak költők s mesélők,
Mindenki ismeri azt a várakozásteli izgalmat,
amellyel feldíszített a család.
Néhány napra a tündérvilág szereplőivé tettél minket
a kopott, szabványos lakásban;
ágaid között jótevő mesefigurák bujkáltak,
s színes varázsgömbjeid mint apró űrhajók várakoztak,
indulófélben a mesevilágba.
Amikor illatos fényednél összegyűltünk,
s csengő-bongó dalokat énekeltünk,
tán’ egy nagyon távoli erdő üvegágai is megcsendültek,
s akkor talán meghallgatott minket az Isten!
Az óévbúcsúztató mámorában
néha már utunkban voltál,
sértődős tündérként ráztad díszeid,
ha ágaidhoz értünk.
Január elseje fakó fényében
vettük észre,
hogy a kelleténél jobban hullajtod tűleveleidet...
Most elmúlt vízkereszt.
Közeledik lecsupaszításod és kidobásod ideje...
Mélázok melletted,
gyorsan elmúló tündérvilágod bűvkörébe
próbálom meríteni üstököm,
Mélázok arról, mit hozhat a megkezdett év,
melyik lesz a legközelebbi ünnep,
s hány karácsonyom van még...
Napjaid megszámláltattak!
Kidobunk nemsokára!
Díszeid dobozokba csomagolva,
puha szalvéták között várják,
hogy elsuhanjon az illatos, izgága tavasz,
a testet próbáló, bódult nyár
és a jó füstillatú, ezüstködű ősz...
Minderről mit sem tudva várják,
hogy az új karácsony kegyeletes idejében
ismét csilloghassanak egy másik karácsonyfán.
A te időd lejárt.
Kidobunk, hogy megmaradt zöld leveleid
kemény könnyekként pergesd a hóra, sárra.
Kidobunk,
azután a mohó gégéjű porszívóval eltüntetjük
maradványaid,
kitakarítjuk a lakást, sétálni megyünk,
megeszünk egy süteményt a közeli cukrászdában,
mintha ezzel is bizonygatnánk,
hogy nélküled is együtt van a család,
és szépek a mindennapok is.
Kidobunk.
Pár hetet voltál csupán nálunk,
mégis megkönnyezünk majd – ki-ki magában.
Hallgatagok leszünk azon a napon,
amelyen a begyűjtőhelyre viszünk,
nagy kupac megkopaszodott, megtöretett fenyőfa közé vetünk,
mint csavargót a tömegsírba.
Szomorúak leszünk, mintha távoli, ritkán látott rokontól válnánk el
egy nyirkos pályaudvaron,
mintha olyan épülettől, szobától vagy oltártól
búcsúznánk,
amely örökké állni fog,
de mi ritkán jutunk a közelébe.

Ez a havas erdő még a múlt századé.
Itt urak vadásznak.
Harsányak és elszántak,
mintha ősi címerükért pattannának párás lovaikra.
Kutyáik csaholása messzire cselleng,
s ideges orrú nyulat, apró szúrásokkal lépő őzet, hőkölő vaddisznót talál.
Az erdei alkonyra kastélyablakok merengnek,
tükrös sötétjük mögött
riadt szívvel párbajról ábrándoznak
a lelküket illatos borítékba hajtogató nők –
gyertyájuk imára várja a Szűzanyát.

A durva szánon lőtt vadak,
szájukból, orrukból vagy oldalukból kevéske vér csepeg,
illendő díszlet – fölöttük megitták már a fanyar áldomást.
Az úri társaságot hulladék fát gyűjtő parasztok kerülik
illendőségből és óvatosságból.

A kastély melletti erdő süllyed a hóesésben,
állok egy magasles alatt,
tátom a szám a kusza időben,
s várom, hogy engem is meghívjanak.

Megkívántad más asszonyát,
házát, kertjét és gépkocsiját,
sikereit is elirigyelted?
Rajta, ma még áll az időkerék,
meg-megnyikordul, de áll kegyelmesen,
szerethetsz zabolátlanul,
rabolhatsz, ölhetsz kéjesen!
Holnap helyreáll a rend,
és kifosztanak törvényesen.