Feleselés

Amint feltűnt a kocsiban, megállapítottam, hogy a nő lóarcú. Úgy hajlott az orra, a homloka, de még az ajakcsontja is. Szőke kóc haja volt egyébként és kicsi, keret nélküli műanyaglencsés szemüvege. A teste viszont sportos volt. Ez lehetett tájfutás, aerobik vagy női súlyemelés eredménye: szóval jó testű, kemény húsú nő volt, olyan, akinek az arcáról mindjárt a fenekére tévednek a férfitekintetek egy metrókocsiban. Volt vele egy négyéves forma kisfiú, sötétbarna szemű, sötétbarna, dús és kissé szögletesre nyírt hajú fiúcska, sihegő-suhogó orkános vattadzsekiben és szürke, kissé törökösen kunkori orrú orkán csizmácskákban. Fölfelé nyújtott karral érte csak el az anyja karját, de fogta, szorította. Úgy állt az anyja mellett mint egy kis robot, szögletesen rántva egyet-egyet a karján, a nyakán, nehezen tűrve a vattadzseki nyűgét.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, a nő egyedül neveli a fiúcskát és az élet hősi fokának tartja a lányanyaságot. Nem volt különösebben fáradt, de nem beszélt a fiához. Egykedvűen himbálózott a kocsi közepén, a krómozott rúdba kapaszkodva. Nézte az alagút rohanó filmkockákra szabdalt sötétjét.

– Mikor szállunk ki? – kérdezte tőle a fiú? – Megnézzük azt a lánctalpas markolót?

A nő nem válaszolt. Egy pillanat múlva nagyot rántott a szerelvény, a fiúcska megpenderült, de mint egy fölülről fonálon tartott orsó, nem billent ki végleg az egyensúlyából. A nő, akinek anyai karja volt ezúttal a fonál, most ránézett:

– Rendesen állj!

– Rendesen állok – így a fiúcska.

– Ha összezárod a lábad, elesel. Így állj! – mondta az anya, és bár eredetileg is terpeszben állt, toppantott mindkét lábával, mutatva a terpeszt. Elképzeltem fenekén és combjain izmai finom működését.

– Így miért nem esek el? – kérdezte a fiúcska, miközben az orkános csizmácskák is terpeszt toppantottak. A nő azonban már a sötét filmkockákat nézte. A fiúcska válasz nélkül csüngött az anyai kézen, és értelmes szemeivel feltérképezte az utazóközönséget… Rajtam is megakadt a szeme, amint kissé megroskadva álltam, tőle kb. másfél méterre, télikabátban, prémsapkában, tömött aktatáskával, az ülések és az önműködő ajtó zugában, a menetirány szerinti jobb oldalon, ahol nem kavarogtak a le- és felszállók. Álltam, a nyugalom szigetén, ösztönösen terpeszbe tett lábakkal. Találkozott a tekintetünk, enyhe áramütést éreztem mély, barna nézésétől. Elnéztem fölötte, de láttam, hogy kíváncsi idegenséggel figyeli, ahogy kihúzom magam, följebb tolom a sapkámat, és némi hetykeséggel összezárom a lábaim, szorosan egymás mellé, hogy már-már úgy állok, mint az ék… és nem kapaszkodom, bár a szerelvény éppen nagyokat ránt, mielőtt befutna egy állomásra. A szokásos tolongás és az ajtózáródás tüsszögő zaja után észrevettem, hogy a fiúcska is feladta a terpeszt, és azonmód megbillent, sőt, egy zökkenőnél majdnem elesett.

– Mondtam, hogy tedd szét a lábad! – korholta az anyja, és a nyomaték kedvéért fölfelé húzta a fiúcska kezét.

A törökös csizmácska bal és jobb párja aprózva távolodott egymástól, lassan, ahogyan a hidak szétnyílnak.

– Jó így?

A nő nem szólt, épp egy kopaszodó, vöröses fej vonzáskörétől próbált elszigetelődni. A fiúcska nem erőltette a beszédet. Hamar összetalálkozott a tekintetünk, és azután minduntalan egymásba ütközött, ahogyan két szitakötő körözése is megannyiszor metszi egymást a zsombékos fölött. A bokáim már megint összeértek, úgy egyensúlyoztam a meg-megrázkódó kocsiban, és mintha kacsintottam volna… A fiúcska is összezárta a csizmácskákat, amitől persze kisvártatva megint megbillent.

– Ejnye! – rántott rajta egyet az anyja. Ő azonban továbbra is összezárt lábakkal állt, s engem nézett.

Nem is tudom, valami ördögi biztatásfélét küldtem felé a nézésemmel: „Kisöreg, ne hagyd magad, csak keményen!” Sőt, fél lábra álltam, és – bár ez némi erőfeszítésbe került – így sem kapaszkodtam. Láttam, hogy a kisfiú szeme csillogni kezd…

És akkor kipenderültem a kocsiból, és elhasaltam a peronon. Nem vettem észre, hogy beértünk egy állomásra, és nem hallottam a hangot: „Figyelem, a jobb oldali ajtók nyitódnak!”