Dani a sikátorban

(Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
című verseskönyvének olvasóihoz)

Van Pesten egy sikátor,
hol szétdobált papírból van az avar,
s termő rög helyett mállik a kutyaszar,
a pincék penészt köhécselnek
az ablakok ernyedten integetnek,
nos ide tévedt be Dani,
és szembe jött vele Fari Mari,
ki lány, vagy mégse
– csupán az anyakönyvre nézve
nevezhetjük lánynak,
különben asszonya óránként másnak –
szóval, szembe jött és méregette,
bongyor-göndörségét tekergetve gondolatban
Danikának, ki lépkedve, elmerengve
a reggeli tej édes ízét csettegette
még nyelvén, nem vágyván arra,
mi Fari Marit egészen fölkavarta,
mert nemcsak a göndörség hatott rája,
sejtette, tömött a pénztárcája,
hisz maszatos verseit mind eladta
– lám, mit tesz, ha művelt a szajha –,
hát illegette magát Mari, azt sejtetve,
nem vár húsdöngölő szerelemre,
csupán csicseregne-fecseregne,
lecsöppenő kecsapokról enyelegne,
s ha muszáj, más maszatokról –
lenge selyemben irodalomról,
múzsája lenne Danikának,
ha verselése néha kifárad,
tollpihe beszéddel csiklandozná Mara,
és ösztönét tornyozná gömbölyded fara…

Ám ez egy sikátor! Mit gesztusokba rejtve
Mari mondott, az hitelét vesztette,
– Egy rosszlány hívogat cöcörögve,
kötekedőn alkudna a bögyörőmre –
sajdult fel Dani, s annyit mondott: „Kuss!”
galambként rebbent el Fari Mari – huss,
elmaradt ezúttal a hali-gali,
kiért a sikátorból Dani
egy szélesebb utcára –
rühes macska vernyákolt utána.

Aznap éjjel verset írt Dani,
egy mackóról, ki éppen most nyalta ki
a mézesköcsögöt, és egy cicáról,
ki – képzeljétek – egeret evett,
mert nem simogatták a gyerekek eleget,
de egyebekbe is belekeveredett – mibe is?
nem jött a strófa nyomban,
sóhajtott Dani: „Talán melegfront van…”
Lebillent a feje – egy tündér vezette
a holdfény sikátorában lebegve,
ajka rózsaszirom, haja álom-pára,
fenekére tulipán volt tetoválva.