Felhőnéző

Fa árnyéka tó tükrében
nyújtózkodik, nézd, egészen
körbefonja, s álmos lámpa
pihen ágán, fénybe zárva. 

Beri bari ül az ágyon, 
a mosolyát nem találom, 
biz' az nincsen ráhorgolva, 
csak a füle, szeme, orra, 
de ha bábozol vele, 
a szíve is remeg bele, 
a kuncogás meg-megrázza, 
nevet rád, s a nagyvilágra. 

Az ujja tintás azon a képen,  
ott ugrándozik éppen 
elnyűtt bakancsban, arcán mosoly, 
kicsit kópés, nem komoly, 
olyan rakoncátlan, s már nevet, 
ahogy egy elfeledett fotón lehet. 

Ha a macskám kutya volna,
háztetőkön kutyagolva
biztos nem érné az este,
szálló madarakat lesve,
talán bizony megsértődve
ugatna a hencegőre,
ki a hangját kieresztve
vadászik a verebekre,
vagy csak úgy tesz, hiszen álmos,
tele a has, puha vánkos
várja otthon, ásít nagyot,
feled szárnyast, mókás napot, 
ugrik egyet, s hamarjában 
morgós mellett karikában 
alszik, meleg kutyabunda 
szusszan, mintha haragudna, 
csak úgy tesz, rá nem orrolna, 
ha a macskám kutya volna. 

Pillog az este, telik a hold,
csillagnyi álmot magába old
fázós felhőt ringató tenger,
tiszafa virraszt, ledőlni nem mer,
áll a lomha éjszakában
árnyékával körbezártan.