Felhőnéző

Volt egyszer egy mimózám, szemérmes.

Hozzáérve csiklandós levélhez,

becsukódott, megsértődött rögtön. 

Gondoltam, a legfurcsább a Földön, 

vicces növényke, de sajnos soha

nem virágzott nálunk, nem is csoda. 

Régen történt, gyerekkori emlék, 

és most érinteném — ha ott lennék, 

messze délen, Andalúziában, 

mikor éppen illatozó nyár van —

azt a zöldet, vajon érzékeny-e,

ahogy meséli róla a neve?

Harangokból magas fának ága 

kék takarót terít már a tájra. 

Elbájoló, s bárcsak szép maradna!

Cseppet sem randa e jacaranda.

2024.12.15.

Bámulom a gyíkot. Nem lenyelt egy epret?

Tényleg szürreális, de az ötlet tetszhet,

éppen ezért mondom, szinte látni vélem, 

a toroklebenyén keresztül egészben.

Dehogy általlátszós, nem is eperforma!

Vörösen virító bőrből lett vitorla, 

hüllőnk profilképe szamócás így kissé,

pózol, ha tán párja daliásnak hinné, 

avagy vetélytársa verekedés helyett

meghátrálna menten. Védi hát a helyet, 

szóval most ragyog ő, eme zöld anolisz,

rendíthetetlenül, s nem vitás: Adonisz.

2024.12.10.

Éljen bár a szigeteken, melyek neve Szunda,

vagy egy napon Malájföldön lep meg éppen futva, 

legyen akár fehérhasú, hosszú, erős karma, 

kapaszkodik vele, majd a termeszvárat marja. 

Páncélozott, mint a toboz, csak két lábon lépve, 

ahogy jár-kel, azt gondolnád, biztos dinóféle,

de nem üvölt, foga sincsen, kavicsos a gyomra, 

rovarokat azzal őröl apró darabokra. 

Szólíthatják pangolinnak, hívhatják másképpen,

ám mind összegömbölyödik, s már a labda készen, 

pikkelyei pedig kopnak, de nőnek is egyre, 

így ő mindig számíthat e furcsa kinézetre. 

2024.12.08.

Füstöt fújva sörözgetnek ketten,

pohár koccan, közben türelmetlen 

huszár morog táblán toporogva:

— Mire várunk? Megnyitni nem fogja

senki sem már ezt a játszmát végre?

Mikor mozdul hát, és veszi kézbe?

Lova feszeng, szájában a zabla, 

nyihog egyre: — Lesz abrak a DAB-ra?

— Kell majd bizony, csak ne legyen zabos! —

így a lovag, s még egy helyben tapos,

aztán repül, nagyot ugrik, dobban 

négy pata a hófehér homokban. 

Lám, asztalon pogácsa is terem, 

elfogy mind, hisz' két ily sakkmesteren

nem foghat ki. Csikó szökken újra, 

füsttel az est körbe-körbefújja.

2024.12.06.

Hideghez öltözött utcánkban a pampa,

bekuckózva pihen ő, ki sok-sok napja,

nyáron torzonborzan — akár a mesében

Pumukli — vidított, aztán fagyra készen

vártam frizuráját, rajt' bohócsapkáját,

bojtja végén csengő vidám csillogását, 

amint szundikálva, szélben egyre lengve 

felcsilingel olykor, ha úgy tartja kedve.

Meglepetésemre, mikor arra jártam, 

hát miben virított? Más, díszes ruhában!

Formás termetéről — haja félig fonva —

hogy jutott eszembe a vénkisasszonyka:

Kamilla kisasszony, Liliomfi hőse, 

vagyis hősnőjének hős nevelőnője?

Mulatságos bizony, hisz' olymód áll ottan,

hangját nem hallani, talán meg sem moccan 

egész márciusig, de velem nevetne, 

ha épp nem altatná újra a tél csendje. 

2024.11.30.