Baranyi Imre blogja

Titokban azt hihettem, álmodom csupán,

talán nem úgy igaz belőle semmi se,

de végül elmerengve dupla harmadán,

ma már tudom, komor való e rémmese.

Ma itt a zsebre voksolás világa dív,

mosom kezed, kezem mosod, cserébe már

a vármegyére esküszünk, no és ha hív

urunk, lihegve vágtatunk elé, akár

a birkanyáj, ha jelzi konduló kolomp,

ütött az óra, vár a hegy fokán a vár,

alatta bárha árad óceánnyi gond,

mi indulunk a bűneik takarni, kár.

De ott a mélyben állva búskomor bikák

hamar fejük szegik, ha int az új gulyás,

jelére vágtatón a csorda égre hág,

nem áll elébe holmi úri jajdulás.

Odüsszeusz, ki önmagát kikötve

szirének énekébe hallgatott,

de mára már csupán süket fülekre

talál, ki néha-néha dalba fog.

Idén a színpadok bezárva állnak,

alant a néma széksorok között

feszengve kandikál a méla bánat,

a múzsa más vidékre költözött.

A kar kirúgva már előbb feloszlott,

hiába, hogyha mégse nemzeti,

nem érdemel ma meg teret, s porondot,

ha jó urát habozva élteti.

De jő az új darab, s a rendezője

tüzet borít e poshadó időre.

A régi, ó demokratának

maradt esélye váltani,

cserépszavazhatott urára,

ha tette kezdte bántani.

De mára sajna nincs e sansza,

szavazni bár ma is szabad,

ha pár üveg borért nem adja

cserébe mind a voksokat.

A körzetét meg újraosztja

uralkodói fondora,

el is meséli mámorodva;

nem űzöl el te már soha.

Cinizmusán hiába sajdul

igazságérzeted felül,

kemény a szíve és rohadtul

nem érzi kénye, mint gyötör.

De nemsokára földre hullik

mohó harácsa korsaja,

cserépszavazni majd ocsúdik,

világa három harmada.

Megannyi talpnyaló között sötétben

bolyong az értelem, de nem talál

szemernyi fényt, falán kopog keményen,

morogva néha dönget is talán.

De mert vezérüket követve büszkén,

ma ők a mérvadó szakemberek,

kimondva azt, ki itt a jó keresztény,

s ki az, ki még velük magyar lehet.

Konok cinizmusuk kevély dumája

csupán mi hallik át az éteren,

a nemzetünk viszik jeges Dunára,

esetleg emberük király legyen?

De jól vigyázzatok, nagyon veszélyes,

a jég hamar reped, hiába széles.

Hiába volt megannyi tarka álmod,

s vadul tanultad át az éjszakát,

le kellett érte sajna diplomáznod,

belásd, ma készakarva vernek át.

Tanítanád akár az üdvödért is

ezernyi bölcs dologra nemzeted,

de nyelved éles és nem arra hajlik

gerinced, épp ezért urad remeg.

Mi lesz, ha lázadó hited teríted,

e csencselő, ravasz világra, mondd,

te sem tudod, miként, s hogyan kerülhet

palackfeszítve álmaidra pont?

De hát a szellem épp azért olyan nagy,

kitörni kész, s dugót veszítve árad.