Baranyi Imre blogja

A tél uralta táj felett az égbolt

a szürkeségbe ráfeledkezett,

a nyáridőre ráfeszülve kék volt,

kicsalta játszadozni versemet.

A rímek ingva fellegéig értek,

a szél bogozta őket álmatag,

zsarátnokát terítve szenvedélynek

a májuséji orgonák alatt.

De most az ágaik vacogva várnak

a zsendülő tavaszra reszketeg,

magukba zárva illatát a vágynak,

melengetik fagyott szerelmemet.

Idézem arcod és e kép segít 

a száz napot kivárni májusig.

Ó bús dalom halón, ha botorkálva,

elérne hangja, te hol kóborolsz,

követne tűzön át a bús mocsárba,

melybe nyomott utad nyomán a sors.

Mióta távol élsz, kopár a lelkem,

alig maradt zenéje, hangtalan,

de néha-néha felszakadva, fennen

sikong belőle még mi benne van.

Hiszen valómban élsz azóta végleg,

törölhetetlenül megálmodom

a régi-régi tébolyult szerelmet,

mit érted éltem égve egykoron.

De többet érne mindenik szavamnál,

ha bús dalomra visszaválaszolnál.

Visszadereng viaszarcod a télben,

hűlt mosolyod lecsorog, fakulón

elkeverem nevedet, s az igéket

fújja, cibálja a szél szabadon.

Lágy alakod belefoszlik a múltba,

már nem igéz ölelésre karod,

szürke napok televénye mogorva

végzete mélye felé kavarog.

Így fut a lét porolón az időben,

mind, ami volt feledésbe merül,

elfogy a vágy, az a láz tovalibben,

és a nyomában a szél hegedül.

Sajg a dala, beleroppan a lelkem,

végtelen éje szomorgva szorít,

szétszövi álmaimat, keserűen

kergeti boldog idők nyarait.

Öleljetek, karoljatok belém még,

ti régi, nagy szerelmek andalogva,

akárha volna vég e végtelenség,

szeressetek, ne hagyjatok magamra!

De addig át, ezernyi szenvedélyen,

repítsetek magasra, hegy fokára

emeljetek, hevítve satnya vérem,

szakítsa át az érfalát nyomása!

Mikorra már a láz hatalmasodva

felélne minden éghetőt, sziszegve

merítsetek meg áradó folyókba,

eresszetek tovább a tengerekbe!

S ha majd a számra éj hidegje kékül,

takarjatok be, mindörökre végül!

Az őszi köd szitálja át

szerelmem elrepült nyarát,

s belőle semmi sem marad,

se csók, se kéj, se egy falat,

a lázas éjszakák hevét

lehűtve szórja szerteszét,

a szélsodorta halmokon

a vágy lebeg, s tovább oson.

Az őszi nap csak elpereg,

üres homálya hentereg,

a lelkemen hatolva át

szorítja fájva bánatát,

a torkomon konok csomó

idézi arcod elfogyó

vonásait marón, sután

e köd takarta délután.