Baranyi Imre blogja
GondolatokCsordaszellem
Titokban azt hihettem, álmodom csupán,
talán nem úgy igaz belőle semmi se,
de végül elmerengve dupla harmadán,
ma már tudom, komor való e rémmese.
Ma itt a zsebre voksolás világa dív,
mosom kezed, kezem mosod, cserébe már
a vármegyére esküszünk, no és ha hív
urunk, lihegve vágtatunk elé, akár
a birkanyáj, ha jelzi konduló kolomp,
ütött az óra, vár a hegy fokán a vár,
alatta bárha árad óceánnyi gond,
mi indulunk a bűneik takarni, kár.
De ott a mélyben állva búskomor bikák
hamar fejük szegik, ha int az új gulyás,
jelére vágtatón a csorda égre hág,
nem áll elébe holmi úri jajdulás.
Orgonák a télben
A tél uralta táj felett az égbolt
a szürkeségbe ráfeledkezett,
a nyáridőre ráfeszülve kék volt,
kicsalta játszadozni versemet.
A rímek ingva fellegéig értek,
a szél bogozta őket álmatag,
zsarátnokát terítve szenvedélynek
a májuséji orgonák alatt.
De most az ágaik vacogva várnak
a zsendülő tavaszra reszketeg,
magukba zárva illatát a vágynak,
melengetik fagyott szerelmemet.
Idézem arcod és e kép segít
a száz napot kivárni májusig.
Ahol a part szakad
Hiába, hát megint velünk szakadt a part,
az álmaink a vad folyam sodorta el,
a test, amit csupán a balgaság takart,
merült alá, akár a szétfoszolt lepel.
Pedig reményeink között kutathatott
a vágy, de lám, amit talált futóhomok,
gyökértelen maradt a fánk, kivágatott,
nem ülnek ágaink alá zarándokok.
Kegyetlenül lenyesve mindenünk oda,
a kérgeink lehántja horzsoló meder,
a tékozolt szerelmeink szelíd sora
vad éjeink feledve, lassan elkever.
Lehet, hogy eljutunk az óceánba majd,
hol egy kopár sziget felé cibál a szél,
s ha ott konok magunk a földben újra hajt,
talán sosem megyünk megint a part felé.
Hiábaság
Hiába szólt a hang; elég!
De mert a fény a gyors,
mikorra vájt füledhez ért,
elült, hiába volt.
Hiába volt a félelem,
a balgaság felett
legyőzetett az értelem,
maradt a rettenet.
Hiába volt ezernyi jel,
ki látta, sápadott,
ha háborúba menni kell,
a józan ész halott.
Hiába mindenünk oda,
a gőg, ha húsba vág,
temetkezéseink oka
e torz hiábaság.
A vers hatalma
Az új ütemre rímelő, remek sorok
mögött a vers csodálatos, miként dobog,
akár a szív, ha benne vére lüktető
dalán örömzenéje égre-földre nő.
A dallamát a szél legott tovább viszi,
hiába halkuló az ég, az alkonyi
letisztulásra zengve-bongva ráfelel,
s e perdülő varázsra újra táncra kel.
Fölötte mámorulva csillagok hada
csak azt hunyorgja, máma nem megyünk haza,
ma ropjuk ezt a perzselő varázszenét,
e költeménynek égető reménytüzét.
Ma végre újra halhatatlanok leszünk,
hiába fúj miránk a sok bigott, letűnt
csinovnyikok borongató, konok hada,
mi itt lakunk, ezért nem is megyünk haza.