Szokolay Zoltán (in memoriam)

Romlás ellen való ének

Lelkünk tán a sírba hajnalban tétetik,

s főtől való fául csak a csönd tűzetik,

s addig is, sorsunk tán könnyre könnyet perget,

nem hagyjuk, őrizzük a legszebb szerelmet.

Őrizzük, öleljük. Lidércálmok pedig

törékeny kezünket lánccal rettegtetik.

Dacos nyelvünk mégis madárnak felelget,

világgá dalolja a legszebb szerelmet.

A fehér papírra rácsordul a vérünk,

romlás ellen való énekekben élünk.

S ítélő szemünkre haraggal ha néznek,

bujdoktában szépül igazzá az ének.