Gabimami blogja

Már gyerekkora óta tudta, hogy más, mint a többiek. Nem érdekelte a játék, a barátok, vagy a család. Inkább a könyvekbe, a filmekbe, vagy a fantáziájába menekült, ahol olyan világokat teremtett, amelyekben ő volt az úr. Nem érezte magát magányosnak, vagy boldogtalannak. Sőt, úgy gondolta, hogy ez a legjobb élet, amit élhet.

Az iskolában nem voltak barátai, de nem is kereste őket. A tanárok sem foglalkoztak vele, mert csendes volt, és jól teljesített. A szülei sem zavarták, mert úgy látták, hogy önálló és okos gyerek. Néha megpróbálták rávenni, hogy többet beszéljen, vagy hogy csatlakozzon valamilyen szakkörhöz, de ő mindig elutasította őket. Nem akarta, hogy bárki is betörjön a belső világába, amelyet olyan gondosan épített.

Felnőttként sem változott sokat. Dolgozott egy irodában, ahol nem kellett sokat kommunikálnia. A kollégái nem ismerték igazán, csak annyit, hogy megbízható és hatékony. Nem járt el bulikba, nem randizott, nem utazott. A szabadidejét a lakásában töltötte, ahol olvasott, nézett filmeket, vagy játszott számítógépes játékokkal. Nem voltak céljai, álmai, vagy vágyai. Csak élt, és élvezte a belső világát.

Egy nap, amikor hazafelé tartott a munkából, egy autóbalesetet látott. Egy kisfiút elütött egy kamion, és a földön feküdt, véresen és mozdulatlanul. A mentők és a rendőrök már ott voltak, és próbálták megmenteni az életét. A tömeg kíváncsian nézte a jelenetet, sokan sírtak, vagy kiabáltak. Ő is megállt, és nézte a kisfiút. De nem érzett semmit. Nem érzett sajnálatot, félelmet, vagy dühöt. Csak érdeklődést. Azt gondolta, hogy ez egy érdekes eset, amelyet felhasználhat a belső világában. Talán írhatna róla egy novellát, vagy egy filmet. Aztán továbbment, mintha semmi sem történt volna.

A lakásában leült a számítógép elé, és elkezdte írni a novellát. A kisfiúról, a kamionról, a mentőkről, és a tömegről. De nem tudta befejezni. Valami hiányzott. Valami, amit nem értett, nem érzett. Ami talán fontosabb volt, mint a belső világa.