G.Gabi blogja

Éjfehér ruhában szunnyad a rét,
bokrok árnya vetít rá ráncokat,
érkező Hajnallal málló sötét
tudatba űz mozaik-álmokat.

Ahol az éj a nappalba dereng
fagyos faágon hintázik a fény,
borzas kandúr a kapuban mereng,
narancs horizont csillan íriszén.

Nyárba álmodja tengerzöld színét,
s meleget lehel ezernyi virág...
Szűzfehér ruhában ébred a rét,
zúzmarát prüszköl a zord jégvilág.

Bajuszát meg-meg cibálja a szél,
és körötte fagyban táncol a Tél.

Elköszönt a gyerekektől az iskola előtt és elindult haza. Hideg téli reggel volt, az éjszakai havazás hófehér paplant terített a kertekre. Arra gondolt, hogy kicsit elkésett a hó. A téli szünetben kellett volna esnie, hogy a gyermekek is élvezhessék.  

Gyönyörködve nézte a fákat, bokrokat a hópamacsok alatt, és észre sem vette, hogy nem hazafelé viszik a lábai, hanem a sétaúton. Azon az úton, ahol nem is annyira régen még hűséges kutyájával bandukolt minden reggel. Az asszony megtorpant, amikor tudatosodott benne, hogy merre jár. Lehajtotta a fejét és egy forró könnycsepp koppant a cipője orrán. Tanácstalanul állt a feltörő emlékek ostromában, nem tudta, merre menjen. Végül tovább indult és gondolataival ölelte decemberben elvesztett kedvencét. 

Túl friss volt még a seb, be sem heggedt, máris felszakadt. Könnyeivel küszködött a magányos reggelben, a hiány érzete egyre erősebben fojtogatta. Maga előtt látta, ahogy Roxy szimatol, sorra veszi a bokrokat és „olvassa“ a napi híreket a fekete németjuhászról a sarkon, vagy a tarka kandúrról, aki időnként személyesen is bosszantotta őt. Bevárta, amíg pár méterre megközelíti, majd villámgyorsan a kapu tetejére ugrott és onnan figyelte, hogy az eb szinte pórázát tépve ugrál a kerítésre és veszettül ugatja őt. Egy ideig nézte, majd a kertjükben landolt és eltűnt a bokrok alatt. Bevált koreográfia volt ez kettejük között. De most már ez sincs... 

Az asszony reménykedve felnézett, hátha meglátja a cicát, de a hideg elől valószínűleg ő is elbújt, ahogy az ismerős kutyusokat sem látta és hallotta útközben. Azok sem jöttek elő megugatni őt... 

A könnycseppek versenyt futottak az arcán, ahogy az emlékekbe merült. Felidézte az utolsó közös sétát és szinte érezte, ahogy Roxy a lábához simul. Érezte bizonytalan lépteit és látta hűséges tekintetét... Majd a másnap reggelt, amikor már alig tudott lábra állni... Stroke, vagy agydaganat, ezt mondta az orvos... 5 nap. Ennyi volt. Eddig tartott a remény. Eddig küzdöttek együtt, amíg a józan ész és a szeretet meghozta a legfájdalmasabb döntést... És elment örökre. Emlékezett, ahogy még utoljára a szemébe nézett a búcsú pillanatában. Szeretet, megnyugvás és béke volt abban a tekintetben... Az utolsó másodpercig mellette ült és simogatta, megcsókolta a hűséges eb fejét... Szépen ment el, szeretetben. Csak egy halk sóhaj jelezte, hogy jobblétre szenderült...

Szörnyű volt az a délután, amikor a gyerekeknek meg kellett mondani, hogy Roxy nincs többé. Még most is látja értetlen és könnyben úszó szemüket, és a vígaszra szánt szavaira gondolt, amik persze akkor nem értek semmit. Ártatlan lelkük fel nem foghatta a halál miértjét és lázadt az ellen tiszta, gyermeki módon... Csak a másnap hozott némi örömet, mikor hófehér reggelre ébredtek. Az első hó. A reggelit is csak bekapkodták és már mentek is a kertbe hóembert építeni. Egy halvány mosoly futott át az arcán, ahogy felidézte a boldogan játszó fiait. Akkor arra gondolt, lám a Jóisten megsegítette, hogy gyermekei könnyebben feledjék a bánatot...

Ismét elkomorodott és tovább lépkedett a sétaúton, a frissen esett hó halkan ropogott a cipője alatt. Már négy hete nem járt arra, már négy hete, hogy... Hiányzott pedig a séta, de egyszerűen eddig nem tudott erre indulni. Még a fejét is elfordította arról az utcáról, amikor a gyerekeket iskolába vitte, vagy értük ment. Most sem tudatosan jött erre, csak a lábai hozták... és az emlékei. 

A Szenteste jutott eszébe... Pár perc volt csak éjfélig, amikor kiment az udvarra, mert egy kis csendre, nyugalomra vágyott a mozgalmas este után. Családi körben ünnepeltek korábban, de addigra már elmentek a vendégek és a gyermekek is az ágyukban aludtak. Rágyújtott egy cigarettára és lassan, élvezettel fújta a füstöt. Hideg volt, de most a hideg különösen jól esett. Tekintete a zárt kutyaházakra tévedt és elszomorodott. Nehéz volt ez az év, két kutyusát veszítette el. Csak állt a csendben, a közös emlékekre gondolt és mereven bámulta a kutyaházakat. A cigaretta halkan sercegett, ahogy megszívta. Hirtelen gyenge zajt hallott a kutyaház felöl, ami úgy hangzott, mint amikor Roxy és Buksi a farkukat csóválták és az neki ütődött a ház falának.

- Hát itt vagytok, kiskutyáim? – a kérdés önkéntelenül tört elő. Eszével tudta, hogy lehetetlen, de a szíve egyre hevesebben vert és azt súgta, hogy a csodák éjszakáján még ez is lehetséges. És mintha csak igazolni akarná gondolatát, a zaj erősödött. Elmosolyodott és azt mondta:

- Ünnepelni jöttetek? Búcsúzni tőlem? 

És a kutyaház felől jövő zaj felelt, majd elcsendesedett minden. Egy percig fülelt még, elnyomta a cigarettát, de tudta, hogy már egyedül van. A templomban éjféli misére harangoztak...

Angyalarcú reggel átölel Karácsony,
szelíd szeretete csilingel az ágon,
megtölti lelkemet édes illatával,
ünnepre ébredő gyermekkacagással.

Ragyogó szemekben lángoló Karácsony,
remény hangja remeg minden titkos vágyon,
izgatott suttogás, piruló arcocskák,
angyalhajjal kötött apró csomagocskák.

Áldott pillanatban tündöklő Karácsony,
szívmeleg fénye ül gyöngyöző pillákon,
Jézusunk érkezik békében és hitben,
szeretet születik, dobban minden szívben.

Angyalarcú éjjel átölel Karácsony,
boldog bűvöletben elringat az álom,
hófehér palásttal, tiszta szeretettel,
vigyázza álmomat újuló élettel.

Holnap ígérem, szeretlek.
De most hagyd, hogy fájjon!
Borítsanak be emlékek,
karmuk szívembe vájjon.

Holnap ígérem, jó leszek.
De most hagyd meg álmom!
Borítsanak be miértek,
sármodba veszett sármom.

Holnap ígérem hitemet.
De most könnyem várom.
Borítsa békéd szívemet,
csodádból nőt varázsom.

Holnap érintem fényedet
szeretet-órámon,
s kívánok boldog ünnepet...
De most kell... kell, hogy fájjon...

Álmodik még az utolsó könnycsepp,
vackába rejtőzve reszket hallgatag,
ábránd kísérti, mit hinni könnyebb,
valaha ragyogó, szerelmes csillag.

Zizzen a tekercs - ő sem lesz bölcsebb -
gondolatot gyötrő, kopott filmszalag,
Zokogva tombol ezernyi gyöngycsepp,
gátat tört, áradó bánat-zuhatag.

Alászáll vélük tengernyi szépség,
kifosztott koldusszív roskad kín alatt,
könnytóba ködlő tükörkép remeg...

Az utolsó könnycsepp álmodik még,
magányosan reszket a pillák alatt,
még egyszer megcsillan, s lehull... végleg.