G.Gabi blogja

Nyákot köp a kór és a föld
belereszket,
leheletben sajgó tumor a vége
a kezdetnek,
a szavak vért köhögnek,
és a lélek elhagyja nyűt fészkét,
hol csak kínt hörög a lét.
Siet,
még érez,
még él, élni akar,
még mesél... még...
Majd zajt sípol a csend,
egyenesre fut - fémfény,
és a lélek hagyja nyűt fészkét,
magánya rideg és hófehér...

Ami marad,
csak kínt hörög - tehetetlen,
csak merev test, ami marad,
és foszló lehelet...

Drága, kedves Télapócska
hozzád írok levelet,
nem is óhaj, inkább kérés:
Mondd, postásom leszel-e?
Küldenék pár csomagocskát,
címzettem az egész világ.
Ablakomba ha megleled,
puttonyodba teszed-e?

Édes, kedves Télapócska
kész van rég az ajándék,
ingyen kaptam, nem tagadom,
de most fontos a szándék.
Küldök sok-sok szeretetet
a világon mindenkinek,
neved napján ha postázod,
kisimul sok halánték.

Drága, kedves Télapócska
köszönöm, hogy segítesz!
Cserébe, ha elfogadod,
néked is jut szeretet.
Szórjad széjjel, szórjad bátran,
töltsd meg mind a kiscsizmákat,
De a legtöbb szeretetem
családomhoz repítsed!

Ma kicsit beléd haltam.
Csalódva gyötör a lélek,
szeretet szilánkok romjain
csordogál alvadó vérem.
S a lét tócsában topog,
talpam szennyébe merül,
fröccsen, szerteszét fröccsen,
mocska arcomra terül.

Vérmaszatos lélek.
Vigaszt felhőben kutat,
csatornalé mossa,
áztatja az utat.
Sárgán izzó napkorong
tüzében ég a lég,
azúrkék palástja patyolat -
tisztulni nem elég.

Csak a könny... az átkozott,
ha nedve eredne,
gyógyítana keservet,
s a szív feledne.

Szürke vagyok.
Magamba zárom a színeket.
Festetlen világban,
reményben,
utamat, utadat keresem.
Egyenesek.
Végtelenbe futnak,
valahol a végtelenben
találkoznak...
Vagy nem.
Ha görbülnek,
reám hullanak
a tegnapok.
Bódulat.
Fantázia itt kereng,
létgörbe takarja a színeket.
Festőm légy!
Szivárványt mutass,
színezd ki életem!

Koldusod vagyok, miként
borongón becézlek,
szavadat szomjazom ezer
érzéketlen éjben,
szerelmes-léha
minden izzadt álom
magányos magamat mindig
karodba kívánom...

Fáj. Minden nap gyötör
a gondolat,
üres falak kongják majd,
sikítják hangomat.
Talán, ha utat tör végre
a néma sikoly,
talán, ha hitemre
hited válaszol...

Újra egymásban égve,
örök szenvedőn,
gyönyörbe térdel önként
a megtalált idő...