Para, frász is

A szép magyar teknő felett
gigant meleg, arra tombol;
holnap csak egy keveréssel
hallé lesz a Balatonból.
Lemenő Nap híd-veresje
megy rá piros paprikának,
mellé német túristanők 
zsírpárnákon pancsikálnak.
Siofoknál döng a party,
néhány suhanc rútül betép,
egyik-másik ha megfullad
az is lehet levesbetét.
Rotyogtat a pokol-meleg,
főzésidő ki van telve,
minden finom izzadék-sós,
beleérhet Tihany nyelve...

Az univerzum létezésének valószínűsége elhanyagolható

Egy kedves hölgy kiszámolta,
hogy nincs is az univerzum.
Nem mondom, hogy buta liba
de azért ez fura penzum.

Kiszámolni hogyan lehet
azt, hogy vajon létezünk-e
csak az fog az egyenletbe,
akinek a lelke szürke.

Megkérdezném, hogy az agya
nemde gyakran lágy e hőre,
és ha ígyen megy a matek
vonja magát ki belőle...

Nekem nagyon boldog gyerek korom volt.
Nyaranta sokat sátraztunk, és ilyenkor minden tilalom ellenére botokkal túrtuk a parazsat. Az egyik ilyen alkalommal jöttem rá, hogy az eszköz végén lévő feketeség milyen vidám, éretlen és fiatal.

Az unokanővérem lovagos-királylányost akart játszani, amikor váratlanul megmutattam neki, hogy mi van a lábam között. Hisztizve elszaladt...
Azt hitte, hogy rá akarom venni, söpörje fel a tökmaghéjat.

A csepeli, falkába verődött kóborkutyák felsóhajtottak, amikor a média mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy itthon a méhek a leghalálosabb, potenciális veszélyt jelentő állatfaj a lakott területek körül.

Idén az emberek szép kádat csináltak, hogy a hidak combközépig meg tudják mosni a lábukat. A csapot nem zártuk el.

Utánanéztem az interneten, hogy hogyan lehet legegyszerűbben és legolcsóbban tüzijátékot előállítani házilag. Az ember zseblámpát vesz a szájába, rázza a fejét, közben tapsol és jobbhíján várja, hogy kilőjjék.

Csodálkozni nincs ok, hogy ennyi ok van,
szomorkodni csupa pénzkidobás,
nem is csak a magyar prériszopás
üt vissza a minapi hidegfrontban.

Köznapi az ember, nem érezni átall,
és köpni mer néha, ha véletlen kileng
egy kiló krumpli; kettőkilencvenkilenc,
de így legalább kis pucolást vállal.

Mardosnak a szabadság emésztőnedvei,
pedig sok aranyló lakat lenne itt,
körbeszövögetni csomóval a kákát.

Valahonnan ma is dolgozni mégy el,
én meg megpróbálok nem osztódni néggyel,
a banknak utalok, Istennek meg hálát...

Az égen feles konyak,
lecsúszik a hegyek torkán
az alkonyat,
jeges orkán
a szóda; kísérő.
Megborzong tőle a kiserdő.
Jóleső a kései égetett szesz,
karcsú fák, természet,
Te reszketsz!
Kizárnak a hideg falak,
és elhagyott anyád is,
a Nap,
a folyók vize könnyed,
habzik és poshad,
és miközben zokogsz,
én csendben eltaposlak.
Sár fogja talpamat,
a talpalat vizes homok
bokámig felcsorog,
akkor a természet
felsír bennem,
de sajnálom;
az ember nem.
Mert ahogy a sok elv megdől,
és elsiet az igény
a szükségestől,
minden élvezet megvár,
az ég alján a lekvár,
szivárvány tövében a koholt
kobold,
legendák és az égi többiek,
a bűntudatot kétely tölti meg,
és nem lesz belőle semmi.