Bloug

Fogam már levegőbe harap,
ajkam száraz, ruhám szakadt,
testem sovány, bordám látszik,
halál az, ki velem játszik.

Pódiumon fel, az égre nézek,
mondd uram, hát ezért éltem?
feszül a kötél, szorul a hurok,
könnycsepp csurog arcomon.

Egy kérdés hangzik felém,
van-e gondolat, mit mondanék?
szám csukva, szívem zakatol,
nem maradt más, csak remény.

Megroppan a nyakcsigolyám,
testem remeg, mint falevél,
mit egy derűs őszi napon,
sárgás avarba, hajt a szél.

Minden olyan lassú,
nincs semmi mi éltetne,
érzékeim tompák már,
ajkaimon vér tenger.

Lábam alatt nincs már talaj,
csak lógok fent, és engedem,
tömegből pár gúnyos kacaj,
hagy foltokat lelkemen.