Hazafelé

A Sármelléki úton ballagott hazafelé. Valahol a fenyvesen túl madarak vinnyogtak. Megállt, hátha látja őket. Büszke volt magára. Elővette az érmet. Óvatosan kicsomagolta és a nap felé tartva várta, hogy a sárga szín betöltse a szívét. Békés volt a délután. Bodzaillat kísérte az erdő mentén, mintha valami bájos hölgy parfümében úszkálna hazáig. Csak most tűnt el a nap az erdő mögött. A pázsitos rét, ahogy ő hívta, most megelevenedni látszott. Eddig a napfény, most a párás kis erdőszéli világ lett a főszereplő. Vidáman vetette rá szemét a bogarak életére. Az érem már a zsebében volt. Milyen érdekes szenvedély! Egy szarvasbogár páncélja törte meg a csalitos egyik fájának kérgét. Leszedte és közelről vizslatni kezdte. Ráborult az az elszánt elmerülni vágyás. Nem gondolta, hogy biológus lesz, csak fürdött és elmerült a pillanatban ami órákig tartott volna, ha asötét nem teszi bélyegzőjét rá mindenre. A tinta amivel dolgozott, ma kifejezetten sötét volt, a felhőkben elveszett hold nem segített haza találni. A reccsenő ágak összekuszálták a csend zsinegét amit épp hazáig készült felgombolyítani.