Csirke Henry nyomoz..

Permetével a délután árnyékot vetett mindenhová. A füvek ölén nem volt egy foltnyi napfény sem. A felhők akár táncot is járhattak volna, mert annyian voltak fent, hogy minden mozgás megengedett volt, a napfénynek semmi esélye..

Lázas készülődésben Henry átcsoportosította a gondolatait hasznosra és hasztalanra. A hasztalan oldalt eltette a pihenőnapjára. Krémest csomagolt agytekervényeinek speizába. Mindenható tevékenysége során, miközben bázisokat tárt fel az óváros pincéiben, azt álmodta, hogy bárhová bejut.

Így csak képzelnie kellett egy kis napfényt a fűbe ahol térdelt. A nyomok talán már rég eltűntek, Ő mégis derékig vizes nadrágban kúszott. Mókusok pelék figyelhették, ahogy kutat az évezredek közt, mint feltáró régész a piramisok gyomrában az emésztetlen sírok után. Ez volt London számára...  egy darab Egyiptom. Pedig ott nem járt, de mindig ez járt a fejében. A park széttárt lábai a fák, szinte elnyelték alakját. Bokrok és vadvirágok kerülték lábait, de ő csak egy jelre várt.

Lábnyomok, elvesztett holmik és egyéb finomságok kérték szinte, hogy találja meg őket. Kutyaürüléket érzett, ezt zacskóba rakta, majd két törött ágat egy másikba.. Nem csupán keresett, de szinte ízlelte az elmúlt napok mozgását a susnyásban. Kereste az irányokat, hogy honnan jöhetett aki itt hagyta a hegedűtokot és a kutyát. A hegedűtanárt vajon látta-e valaki mostanában a környéken?

Az eltűnt lány aki már megkerült végül is, még nem volt kihallgatható állapotban. Két napja aludt. Rózsákat küldött, fél tucatot a lánynak, és lebiggyesztve ajkát várta a sarkon a krémeset, hogy hazavigye. Holnap vasárnap.- gondolta és beleharapott a szombat utolsó leheletébe, azzal belépett egy dohosnak tűnő kapualjba. A folyosó ázott kövein annyi lábnyom volt, hogy nem tudta megszámlálja vagy csak eltapossa őket.

Szivárgott valami a sarokban. A csapból ivott egy kicsit, a falikart megpróbálta elzárni, aztán gondolkodni kezdett..