Címtelen

Csomagban érkezett a mai este, megfürödve bájos teste, elnyúlt bizsergő utcámon. Valami dalt formált a szűk folyosó, mintha hallaná régi korok zenéjét. Kőbánya alsó suttogta egy hang, vén álmot szőtt az alkonyat. Trapézruhás farmert vett az ég sötétet vagy szürkét amit rég, nekem terveztél. Lehet kordbársony volt, egérszürke felhőkkel. Pázsitra csöpögő madárdal esővel. Kint hagytam a dalt, és kint hagytam a képet, az árnyak lassan átöltöztek kóbor feketébe. Csalitok és kis tavak most párban csendben alszanak takarójuk hold. Vonatfütty virágzik a falu főterén, pőre szirma mintha halkan sejtené, a vonat messze van már, elhaladt a fény. Törpe házak áznak, néma kint az éj, és búsan mosdik két cserép, mintha ázva sejtenék, hogy nekik nem jár lámpafény. Egy suttogó hang, mintha fájna ajkain a rúzs, mondókával megkínál, álmot úgy csókol, hogy elvesztem maradék fejem, és fájdalmától szenvedek és felborul az ágy velem, és mindenütt hol eddig álltam Ő köszön vissza nekem, és térben lenge ködruhája, hajnalszürke bóbitája és minden ami eddig volt minden mi rá emlékeztetett most itt hever palástomon.

Kb 2015 ben