Álom

 Egy kottatartó kottával, hosszú kitartott hangok, és barokk cirádák vonulnak és állnak meg a festett templomüvegek szegélyén. A hatalmas boltívek az oszlopokon szinte, mint atlasz karjai tartják az épületet. A hangok töltik ki az életet, a lét egyik formája kúszik fel a toronyba ahol a harang ül csendes magányában. Látja a messzi eget, a fellegeket, és más templomtornyokat, parkokat, panelházakat, hegyeket, dombokat.. A galambok jó barátja, és a verebeké.. a sasok távoli rokona. Messzelátó nagy keresztje négyfelé osztja a napot, ahogy ezen keresztül nézzük a ragyogó csillagot. A hangok itt a billentyűkön át járnak a kezemen, és én is templom vagyok.. A szünetekben pedig, mint egy megkövült meditáló szerzetes, érzem a csend hosszát, és a pontot mikor újra szólni kell, és jön a folytatás. Repkedő galambok a belső térben és visszaverődő jelek az akusztika hatalmas és fenséges erdejében. Itt képződik a hatás, ami senkit sem hagy hidegen. A madarak nekicsapódnak az ablaknak. A szíves és fényes szentek, a festett üveg.., a történelem keresztény alakjai bámulnak ugyanazzal az arccal a madarakra.., akik ki próbálnak törni ebből a szentélyből, ami a meztelen hitnek sokat jelent, azonban a zene szerelmesének valójában a koncertek és az orgona szeretete. A hangzásban rejlő rezgések gyógyító varázsát hozza. Csapongó szólamok és hatalmas énekkar tölti be a karzatot, és felhangzik a fájdalmas Requiem. Csúcsán a női szoprán, hangos, átütő, drámai, és igaz, semmi operai elváltozás a hangszínben. Őszinte és tiszta kórus. Odaképzelem a glóriát és a fehér galambokat, ahogy megnyugodva már nem a fényes üvegablakoknak koccannak, hanem békésen az énekesek vállán üldögélve hallgatják a zene morajló hegyi folyóját. Ahogy áttör rohanva gátat, a halál elterelő robosztus köveit elgörgeti az útból. Hogyan képzelem a torony nehéz köveit, miként isszák szívükbe már évszázadok óta a tiszta lélek rezdüléseit? ..Itt csak úgy képzelgek, mikor kopognak: Benéz egy feltűnően csinos lány, vagy éppen nő.. Épp egy olyan résznél tartok, ahol abbahagyhatom. Meg is teszem, mert már jó ideje játszom, és kezdek elfáradni. Ezt az is jelzi, hogy képzeletem már egy kész kórust felállított, és galambokat reptet az amúgy üres épületben.

- Zavarhatom egy pillanatra, kérdezi, és angyali szemei mosolyogva rezzentik szemhéját, mintha zavarban lenne, "kérlel", hogy csak valahogy laza legyek és ne olyan karót nyelt komolyság. - Szia, szeretnél gyakorolni? – korábban már láttam itt ezt a csinos teremtést, de még nem hallottam játszani. Mikor látom most, hogy hezitál, próbálom oldani egy kicsit a helyzetet: Már épp készültem abbahagyni, nem zavarsz egyáltalán..    - Kijönnél egy percre, szeretnék valamit megkérdezni, személyes természetű dologról lenne szó.. - Persze, - és már veszem is a lábaim le a pedálokról, és kilibbenek mellette az ajtón.. valahogy egyszerre vele, hogy alig férünk ki. Hú, ez szoros volt. Érzem, mintha el sem akarna engedni a lány. Tekintete erősen tűz, na.., ilyet is ritkán érzek.. most nem tudom, mi van velem.. Megcsókol szó nélkül.  Most, mintha látnám azt az arcot, ahogy már párszor nézett engem, mikor véletlen összefutottunk, és mintha látnám, és most fedezném fel, hogy mindig is így nézett rám, de nem tűnt fel. Hogy csókolhat valaki így? Nem tudom.. Hirtelen sarkon fordul, és se szó, se beszéd elviharzik. Pár méterről még látom az arcát, ahogy vörös rózsák égnek rajta. Olyan virágok amiket nem áll módomban lefesteni, mert olyan gyorsan futnak a lépcsőn lefelé, mintha csak a hűtésről akarna gondoskodni felhevült bőre részére. Bódulatban állok, azt sem tudom, hol vagyok. A kottáim ott hagyom, valami öltözőben vagyok többed magammal:                  - Nem tehetek róla, úgy tűnik két szerelmem lesz, és nem tudom mit is teszek, ha valamelyik megtudja, hogy nincs egyedül mellettem. 

- Nehéz eset, most nem tehetsz semmit.. bár, ez „csak” egy csók volt, de mégis fűz már valami hozzá..

- Szerintem, vedd úgy, hogy Ő most jelezte mit érez, de nem vár semmit, ha te nem akarod.

- Nekem fantasztikus élmény volt.. az elfojtott érzelem, hirtelen áttörte a gátat és elmosva a rideg valóságot..., tompán álomba zuhantam.

- Túl költői vagy..

- Igen..

- De nem minden a költészet, most meg kell mutatnod, kihez tartozol, vagy kihez akarsz!

- Most tompán a semmihez tartozom, és lebegek..

- Én is voltam már ilyen könnyű, akkor válaszd a szerelmet..

- Senki vagyok az ilyen érzések nélkül.. most viszont el kell búcsúzzak, azzal kezet fogtam velük és elindultam haza.

Nem tudtam hol járok, az uzsonnámat nem ettem meg, vagy a szekrényemben hagytam. A nap tűzött rám, és komolyan azt hittem, hogy Ő les rám magasról, bár nem ilyen forró, hanem sokkalta égetőbb az ajka, mint ez a pár napsugár. A bokrok mentén haladtam a park szélén, a fák árnyékait kerestem és mélyen a gondolataimban.. – de, talán nem is: inkább az érzelmeimben kóricáltam. Vagy bennük remegtem, mint kocsonyában a bőrke. És disznóság, de mégis a csókkal álmodtam együtt, és csak a közért klímája hűtött le valamennyire. Átsétáltam a sorok közt, és nem választottam semmit, sokadszori kör után, megálltam a leárazott termékeknél és édességet akartam venni. Sokat, olcsón és nem érdekelt a milyenség csak a mennyiség. Áthaladt a délután a felén, és én még a nagy közértben hűtöttem magam, mintha ott dolgoznék. A biztonságiőr követett és a kosaramban nem sok minden volt. Érdekes volt a nagy közértben semmit tenni, és élvezni a hideget, és belül forrót. Két szem alma, és egy kenyér. A pénztár felé menet még sikerült egy konzervből felrakott piramist ledönteni a kosárral.. Aztán jöhetett a fizetés. A kasszában álló szőke lány egy blokkra írta a telefonszámát, és nagyon zavarban voltam. Ő a harmadik „kérőm” ma és a szeme majdnem jobban csókol mint a mai csók. Mi van ezzel a mai nappal? Hiszen csupán néhány szót szóltam hozzájuk, és máskor be nem áll a szám, és senki nem reagál.. Nem vesznek komolyan a lányok. Ahogy találkozott a tekintetünk, a kék távolban hirtelen valami sötétkék folt hullott le. Mintha az ég teteje közeledett volna a horizonthoz. Olyan erővel, hogy azon kaptam magam, hogy a környező házak utcák és az egész város víz alatt van, három emelet magasságban. Nagyon sokan nem élték túl ezt, és egy furcsa házban eszméltem rá, hogy valamibe kapaszkodom, és István, akit tíz éves korom óta ismerek, a közelemben van egy másik bútorféleségen. Még voltunk ott páran. Az ablakokig ér a víz és sokan kiabálnak. Kint a házak nagy részét nem látni. Valami falban lévő zughoz vannak rögzítve a bútorok. Mintha álmodnám, olyan halvány és bizonytalan minden. István ideges, mint mindenki. Próbálok kapaszkodni, és felmerül bennem valami. A zug a padló egy része, valahogy az összes emelet háznyi magasságban elvesztette a padlók egy hányadát, és ha nem lenne víz, látnám a földszinti lakás egy részét. Ahogy úsznak a bútorok, egyikről a másikra mászom, mert a szomszéd szobába akarok eljutni. Mikor ez sikerül, látom az ablakon át, hogy hatalmas vihar dúl kint, és szaggat, amit ér. Az egyik belső falhoz simulok, háttal az ablakok nyújtotta rémes valóságnak. Hirtelen érzem és hallom, ahogy elkezdem a Miatyánkot mondani majdnem magamban. Minden szó és minden hang nyomán, egyre csendesebb a külvilág. Mikor befejezem, hatalmas csend zuhan körém, és mintha a fény lenne az úr, a szoba szinte megfordít az ablak felé. A kíváncsiság az ablakhoz csal. Mindenki izgatottan kapkod és magyaráz. Én hallgatom a zúgást, amit a fülem visszhangoz a hatalmas vihar nyomán. Mintha tíz méteres víz lepné a várost, egy távoli hegyvonulat látszik csupán. Olyan hosszú szigetforma módján emelkedik ki a vízből.

- Mennyi idő mire a víz visszavonul? –kérdezem egy idősebb, olyan ötven év körüli réz-barnára sült szikár embertől, aki láthatóan nyugodtan bámul az ablakon át.

- Húsz nap, ennyi kell.. naponta egy métert húzódik vissza, mondja, és én meglepetten számolom, hogy húsz méteres víz áll mindenütt körülöttünk.