A kis béka

Kisvártatva egy kidülledt szemû kis béka vánszorgott elô az árnyékból. Összefüggô növényzet védte addig. A kertitó volt menedéke a hôségben, de gyakran indult hogy riogassa a szomszédnénit.. (Megvolt a magához való esze). Kedvenc szórakozása volt hogy bámúlta  a berregô szùnyogokat, és elképzelte, hogy helikopterek bevetésen. Leveli volt és zöld. Életében sok érdekes és reménykeltô dolog adta örömét és megnyugvását. Mindig a mának élt, sôt a pillanatnak, nem tervezett, és megbízott az ösztöneiben. Egy nap mikor esôre állt elindult erre az útra a szomszéd felé. Brekegve, jó-elôre jelezte, hogy közeleg. A szomszéd árgus szemekkel figyelt. A délután fülledt kezével paskolta az utca kövét fehérre, és végig húzta nyelvét minden forró járdakövön. Dúlt-fùlt a szemérmes kerítés, hogy mért kell neki feketében elviselni ezt a kánikulát, mint beöltözött apácarács, a rekkenô hôségben. Gyászolta is a festék minden cseppjét mit ráfestett az élet. Miközben a kis béka haladt, szapora szürke felhôk kezdtek találkozgatni az égen. Egyre parolázva ölelték fehérre és sötétszürkére egymást. Közvetlen közelrôl szinte át is estek egymáson. Szél kapta fel a hírt, hogy gyermeke született a gólyapárnak akik a templom melletti üres ház kéményén találtak fészekre. Bizony a kis béka nem törôdött még ilyen hírekkel. Ijesztgetni a sikoltozó nénit, az volt mindene. Amikor átjutott, akkor tudta meg a borongós páfránytól, hogy a nénit elvitték mert megbetegedhetett valami nyavalyától. Errôl ô mit sem tudott, elindult hát, mert azt gondolta csak talál valakit akit a nedves ijesztô teste majd megrémiszt...