barnaby blogja

Tavaszra hív a dal a tánc,

repülve száll a szoknya,

se ránc, se gyöngyfüzérű lánc,

mi rajtad egybe fogja…

Pirulva, szemlesütve néz

mosollyal arcán csitri lány.

Kigombolt blúza int nyakán

tekintetem úgy vonzza.

Ah, mi formásan szép kebel!

Vért bőszít, s engem ingerel...

Szelídből vaddá válva rég,

agancsos dúvad lettem én...

Nevet szeme, mert "tetten ért"

nem neheztel rám a "tettemért".

 Nem is jár szemlesütve már.

 Ragyog az arcán napsugár.

Terpesztett-szárnyú tiprott démonom
Sakál-kabátban melléd posztolok.
Csakrákban fulladt fatális tévedésem
földre borult szűz- árva révedéssel...
Zöld-sárga lapályba belenéztem
semmit sem látva, hínárhomályban
és csak azért sem, csak azért sem.
Nőm, mért vagy vak? Mily szép lettél búbánat...

Mindig szerettelek. Szabad szerelemmel,
csüngő siralmakkal, szétszórt figyelemmel.
Nem kísértelek, nem követtem szemed.
Éltem melletted rámfolyt szerepemmel.
Vaksi szemembe fényesedtél,
szúrós csillagrendek csurogtak
tudatalatti rezdülésben.
Csalok, mondtad. S nevettél,
hogy az egészet én nem értem…
Szellemruhádban tovalibbentél akkor,
árvalányhajad megőszült veled pirkadatkor.
Lelked sebes ruháját előttem levetetted:
és nem láttalak, csak a tested, csak a tested...

Farkasétvággyal marcangollak, szomjazom
véred, nyelem könnyed, leheleted.
Bőrödbe bújva, beléd simulva élem az életed.
Szeretlek sóváran, tikkadt szárazon, légszomjasan.
Dobpergéses szívveréssel, majd szív-megállva,
vágylepelként kiterítve, gyűrött szárnyakkal.
Zöld-sárga énem felmagasztal, gyűlöl, s úgy marasztal...