Fehér toll

Telis-tele az vagyok,

bennem érzések magok

szemmel tömnek úgy kapok

Braille-ek kontúros zajok.

Sosem értem meg magam,

más sem ért meg, másba van,

meg öregszem, szakadok,

meg se varrom, jobb vagyok,

azt is mondják egyre szebb, 

magán élet szendereg...

Kiszívott életet a zöld tavasz

mint szerelmes nő nyakát a vágy, 

színtelen pitypang erőszak szakad

pilláin lebegő feltámadás.

Kitágult orrlyukon buké makacs,

napfürtön csikland élni akarás,

tájon fáklyafüst, széledt forgatag.

apró hidegvér sző vak lázadást.

Feneketlen gyomor, emberi természet,

másokat emésztő setét enyészet,

köszörülő nyelv őrlő fogak mögött,

ajkán önsajnálat morzsákban elpörög.

Tévedtél, nem fogok utánad seperni 

eszközöd magadban, ott kell megkeresni,

tán nem voltam jó vezér s már nem is leszek,

áldozati étket többé nem veszek.

Egyél mást, szerezd meg végre önmagad

mit NEM kérnek tőled magadból meg ne add

ne légy csodás bohóc én többé nem fogok,

ágyő kis csapat, kösz mindent, indulok..

Rég láttam magam íly kicsiny pontnak,

lassan nagyítóval se látszom,

lennék jó inkább középpontnak,

mint holmi félre hullt talmi álom.

Tengi-lengi pora tavaszvirágnak

illat matériát szító nappalon 

közelről része a föld szagának 

részegítő kín turcsi orrlyukon

tüsszenő borsa a legjavának,

mégis egyetlen porszem, az vagyok

e kegyetlen élet gépezetben

fent a szél öléből bámulok,

egészen addig, az égig felmentem

madarak tollfénye áthatott,

megfürödtem gyöngyöző szemükben

ott lenni könnyeden lágy, vágyhatott

s szélre hullt cseppen, pont középre esdem.

Jojó egy furcsa játék,

zsinóron fel-le rángatott,

altató, megkapó szándék 

feszület, lógva hagyott.

Festése zöld fényű kékség,

mély karca belül rovott,

lebegő pályákon ráng még

madzagja féken kopott.