Nyers versek Archívuma

A világ hol zord, te, ki kietlen.

Bárhol hol volnék, csak bánt.

De a hely, ahol csak fénygömbként lebegek,

ott hatalmas, óceánként vár.

Vesz körül, az óceán, körös-körül hegyek láncolata.

Csak lebegek, mélyén: magomnak forrása;

Oly szent, szentséges tér.

Nem kell lennem senkinek,

semminek, Itt senki sem vagyok.

itt nincsen múltam se jövőm, itt egymagam vagyok.

 

Senki más... Az ég pedig világosságban ég.

Annyi csillag, annyi fény.

Itt, hol egyedül vagyok,

aláereszkednek a csillagok:

Sem idő,

sem ember,

a világon semmilyen állat.

Itt majd a lét, engem egyedül várhat.

És eme érzés annyira de áthat.

Ezt a helyet rajtam kívül senki sem látja.

Ez Fehéra képének gyönyörű látja,

ez a hely, mi mindennek mi én, magja.

 

Víziókat látok, had adjam át.

Alkotok, tudatlan, de éget a vágy;

Bennem, hogy írjak.

Tehát írok, talán csak magamnak, de írok.

Valamiért életben tart, ha alkotok.

 

Te, élesarcú nő,

ki példaképként megtart.

Szemeit egy Fehér kendő, mi eltakart.

Szélben haja, ruhája, kendője, lebeg.

Előtte forog az élet virága,

előtte meg Fehér világa.

Nekem ez a világ, csontig ható valóság.

Az én hitem sosem volt hazugság!

Nekem ez ami igaz, ez, mi csontig ható valóság.

2025. 06. 15. 

Amikor senki sem volt, amikor semmi sem volt:

 

Legnagyobb mélypontomon. Mindig megjelentél,

 

mint valami lágy hang, amit a tompa szellő hozott.

 

 

Mikor senki és semmi sem volt,

 

csak hűvös, vagy éppen a legfullasztóbban forró éjszaka...

 

Te akkor előtűntél, mögöttem.

 

Ködből alakot öltve,

 

olyat öltve, mi gyöngéd érintésre faragott.

 

 

Tiszta fényből selyem, selyemérintésből,

 

valami titokban igazán valódi.

 

Sejtelmesen hamis illúzió, mégis,

 

nekem valóban igazi.

 

Átkaroltál, átkaroltál annyiszor,

 

akárhányszor csak a Hold a Földet megkerülte.

 

Tettél egy kört,

 

megkerültél, visszatértél,

 

valójában velem vagy,

 

örökre.

 

 

Akárhányszor a gödörben találom magam,

 

te megjelensz, és érzed minden egyes szavam.

 

Miként elhagyja ajkaim,

 

valami puha panaszolás nótája;

 

Veled telik, szenvedésem siralmas órája.

 

Mindig megkerülsz, hogy visszatérj hozzám,

 

melankóliám szimbólumává váltál,

 

mélységemben mindig megjelensz.

 

Te annyiszor öleled át üres lelkemet,

 

annyiszor megemeled zsibbadt testemet...

 

ködös éjszakából angyalom szól:

 

De csak puhán, gyöngéden, épp hogy hallhatóan:

 

Gyöngéd vigaszra faragottan.

 

 

2025. 07. 22.

Fájdalmaim a sötét éjszakába éneklem...:

Érzések, amiket eddig még sohasem éreztem.

Álomba ringatom magam,

rezgések sötét nótájával.

Rózsáim tövisestől kúsznak fel,

rajtam.

Mintha egyszerre lennék zsibbadt,

üres, és egyszerre lenne

túl sok érzelem.

Érzések,

amiket még sohasem éreztem.

2025. 08. 14.

Valami olyasfajta érzésre,

lángra tapintottam,

ami bennem kifogyhatatlanul ég.

Magasba nyúlik.

Az értelmem, a lángom,

 

az én egyetlen

lángom, amiben szövődik vagy ezer fonál.

A lángom, ami a pillanat köré fonódik.

A láng, miszerint alkotnom kell, el nem nyomhatom.

Ez a kell pedig nem egy külső nyomás,

hanem belső irány.