Léleksziluettek

Lelkemen vastagszik a kéreg,

nem fèrhet màr mindenki oda,

tudjuk , hogy sok a fèreg,

bezàrhatna  minden iroda,

embert próbáló időket èlünk,

ordas hangulat rakott fészket,

vèget soroló hírektől félünk,

 a szív szeretetèrt reszket,

míly gonosz eszme hozta

ezeket a vèrgőzös àlmokat,

hitetlen vagy hívő fokozta,

s ki tágította így a tàvokat,

lelke van ? ki megöli a másikat,

ki olyan  mint Kàin, ki megölte Àbelt,

a testvèrèt, s vèrével itat

földet, melyre az ember ràlelt,

emberállattà válva , digitalizálva,

hisztèriát keltve, hamis hitbe ringatva,

hatalomtól burkoltan kategorizàlva,

egyedisèget mèlysègesen tagadva

èlhetjük irányított keserves létünk,

szabad akaratunk előtt falak állnak,

azt kapjuk, amiből soha nem kèrtünk,

a vàgyunk csupán annyi,

ha az emberek emberrè vàllnának...

Ha akarod papucsot húzok,

s kimosom a kádat,

ne hívd ide anyàdat,

mert dürrög mint a túzok,

segítőkész voltam és leszek,

kordában tart a szeretet,

utánna csókolom kezedet,

s este szemedben elveszek,

javítom a csöpögő csapot,

intézek minden  megoldhatót,

s neked hagyok lélekre hatóť,

s rég nem hordok már kalapot,

átadtam magam a jobbnak,

ha a szőnyeg poros , kiporolom,

átlépek avítt , règi korokon,

ugatok kutyaként, a sorsnak!

Akkor még láttalak, mikor

már nem kellett volna,

próbànak jó lettem,

de màr az èrzés sem okolna,

hengerelt az érzés,

símított talp  alá kérgesen,

túlèlni kell èlet képzés,

bőrön keresztül édesen,

felhők közt kandikál a vágy,

legendává nőnéd ki magad,

hiába, nálad már kihült az ágy,

s a múlás lassanként ragad,

igy lesz a  Dávidból, pelyhüdt,

lehangolt zongora,

a szem , a lèlek  még etűd,

de már nem virít tompora,

érzékek súgják perverziót,

hisz tombolnak hormonok,

de mindig kapsz retorziót,

lehet, nem így èreznek a boldogok!

2

Te még látod a magban az èrlelődést,

a jövő gyermeke már a magot sem làtja,

mit kaphat màst, mint képzelődést,

mit hagyunk, az élhetést leváltja,

"Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés"

 pedig utodoknak nem hagyhatsz mást,

mint szèpsèges emberi  továbbèlèst,

és tyúkban èrlelődő èletkèpes tojàst,

mi mèg tudjuk, az èlet fensèges támasz

az öröklétbe, a dimenziók vègtelenségèbe,

amit hagyunk, kètsèges vàlasz,

a létezés  örökítő teljes èbredésébe,

a jövő gyermékènek szíve is úgy dobog

mint a tiéd,  hàt ne hagyd, hogy megàlljon,

s a gyomra is , ha nem kap, úgy korog,

segítsd, hogy élhető èletre találjon,

mi tehetjük boldoggá tetteinkkel,

útmutatàssal, serkentő alapozással,

gyermekkènt plàntált elveinkkel,

itthagyjuk őket vègleg  a távozàssal.

Csak veled válok valamivè,

talán èrtékes emberré,

hisz nèlküled semmi vagyok,

csak veled hagyok nyomot,

szeretve álmodjuk az èletet,

nélküled mondhatjuk tévedett

az isten, láthatod halmozottan,

fájhat, igy maradunk agymosottan,

mégis csak veled , minden mondat,

hisz sok éve nálad sír a gondolat,

lettél nekem , s lettem én neked,

s álmodom szépet mar csak veled,

de a szemed, sugarában  sodor

az èlet tovább, fodràban modor

hangsúlya , időtlen  érzékelés,

 nem , talán nem lehet tévedés,

jó ez így, hisz ennyi az élet,

mosoly, öröm csak így érhet véget,

mondhatnék mást, így boldogat,

kivárni élhetőt s mosolyokat.