Léleksziluettek

Akkor még láttalak, mikor

már nem kellett volna,

próbànak jó lettem,

de màr az èrzés sem okolna,

hengerelt az érzés,

símított talp  alá kérgesen,

túlèlni kell èlet képzés,

bőrön keresztül édesen,

felhők közt kandikál a vágy,

legendává nőnéd ki magad,

hiába, nálad már kihült az ágy,

s a múlás lassanként ragad,

igy lesz a  Dávidból, pelyhüdt,

lehangolt zongora,

a szem , a lèlek  még etűd,

de már nem virít tompora,

érzékek súgják perverziót,

hisz tombolnak hormonok,

de mindig kapsz retorziót,

lehet, nem így èreznek a boldogok!

2

Te még látod a magban az èrlelődést,

a jövő gyermeke már a magot sem làtja,

mit kaphat màst, mint képzelődést,

mit hagyunk, az élhetést leváltja,

"Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés"

 pedig utodoknak nem hagyhatsz mást,

mint szèpsèges emberi  továbbèlèst,

és tyúkban èrlelődő èletkèpes tojàst,

mi mèg tudjuk, az èlet fensèges támasz

az öröklétbe, a dimenziók vègtelenségèbe,

amit hagyunk, kètsèges vàlasz,

a létezés  örökítő teljes èbredésébe,

a jövő gyermékènek szíve is úgy dobog

mint a tiéd,  hàt ne hagyd, hogy megàlljon,

s a gyomra is , ha nem kap, úgy korog,

segítsd, hogy élhető èletre találjon,

mi tehetjük boldoggá tetteinkkel,

útmutatàssal, serkentő alapozással,

gyermekkènt plàntált elveinkkel,

itthagyjuk őket vègleg  a távozàssal.

Csak veled válok valamivè,

talán èrtékes emberré,

hisz nèlküled semmi vagyok,

csak veled hagyok nyomot,

szeretve álmodjuk az èletet,

nélküled mondhatjuk tévedett

az isten, láthatod halmozottan,

fájhat, igy maradunk agymosottan,

mégis csak veled , minden mondat,

hisz sok éve nálad sír a gondolat,

lettél nekem , s lettem én neked,

s álmodom szépet mar csak veled,

de a szemed, sugarában  sodor

az èlet tovább, fodràban modor

hangsúlya , időtlen  érzékelés,

 nem , talán nem lehet tévedés,

jó ez így, hisz ennyi az élet,

mosoly, öröm csak így érhet véget,

mondhatnék mást, így boldogat,

kivárni élhetőt s mosolyokat.

Mint a lapulevèl , úgy lapulunk,
száràn békes szöcske készül
ugràsra,bezárva elpuhulunk,
löttyedtre vastagszunk végül,

kóborló vírus ad sejtnek abrakot,
hangunkban bújik a félsz,
nem akarunk nyitni ablakot,
hisz jössz, mész, és kérsz,

gondot űző képzelődés keres helyet,
vadít a làtomàs, útra készít,
de nem ad pogácsát, sem kenyeret,
mutat lehetőséget, odáát térít,

sír az àlom, megrendült az èlet,
hinni bátor aki tudja halandó,
gyötrelemmel keresi a mérget,
mely tudàssal lesz a lét tovàbbhaladó,

a csodák lelkekben lapítanak,
szorongunk reànk talàl a vègtelen,
a múlások sźívúnkben fájdítanak,
s a ránktestált létezés igénytelen,

harangok zúgnak itt es tàvol,
valóság a dübörgő hullámverés,
s úgy lesz mint villám súlytotta fàból,
gyökérből új életre èbredés.

A szív még hallgat sután,
a hév már lángot korbácsol,
s majdan a lángolás után,
új lehetősègeket ácsol,


lengő periférián málik a múlt,
érzesekbe halnak az álmok,
minden ami màr règ kifakult,
ujjà született késői ( sármok )


lèt frekvencián pengő mizèria,
szorozva többel, és sokszorozva,
ami már  dühödt hisztèria,
a semmit korlátok közt ostorozva,




halódó konstrukcióvá lettünk,
magas falak közt tartózkodunk,,
elmétlennè válik minden tettünk,
most bújik szìvünkbe alkonyunk,


tavasz mèg lelkünkbe settenkedik,
lepkèk röpte  szemünkben alàzat, 
èrzékeink sírva kérik, sőt követelik,
lehetősèget ami màr varàzslat,