Fatyol blogja

I.

A korsó lassan színültig
Könnyektől telve öble
Újszülöttek szeméből gyémántként
hullottak bele csörögve.
Majd a tiszta szívű lánykák
adtak hozzá még
párnába fojtott zokogást,
mely siratja vesztett szerelmét.
Majd az anyák könnyező sóhaját,
mellyel útnak indítja fiát,
s minden fekete vércseppként
az arcon legördülő gyászzenét.
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.

A szavak,
mik mindenfelől hullanak,
szétválogatva töltik
az újabb korsót színültig.
Az elsők, mik a gyermeki ajkat
színes pilleként elhagyják
s a boldog, meglepett anyákét,
kik ezt ölelve fogadják.
Minden remegő szerelmi vallomás
mi tágra nyitja a szívet,
s minden baráti biztatás,
korsónkat tölti meg.
Az aggódó ima
a bajbajutottakért,
az összes biztatás azoknak,
kik valamiért
a padlóra jutottak.
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.

A vágyak,
mik előre hajtanak,
s úgy kergetnek,
mint az üldözött vadat
korsóba gyűjtjük mind,
miről azt hiszed:
Ha eléred, kielégít.
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.

Egy másik korsó vár még
megfáradt kezünkre
Ennek az őrült hajszádnak
minden izzadságcseppje
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.

II.

Anyád testében az öröklét
mint a kozmikus tudat,
kromoszomális szinten megalkotta
Női mivoltodat.
A misztikus üzenet
már sejtjeidbe vésve,
miért jöttél nőként
eme földi létre.
Hordozod magadban
egy életen át
mit sugallnak folyton
a benned élő Danaidák.

Öled a vágy kelyhe,
S kínálod sok éjjen át,
míg sikongatva táncolod benne
az élet örök ritmusát.
A gyönyör hangján kér tőled
esélyt létre a Lét,
s szeretőd súgja közben füledbe:
Adj édes egy kicsit! Adj még!
Testeddel éled át a szerelmi csodát,
de ösztöneiddel hallod meg,
mint buján nyögnek fel génjeidben
a benned élő Danaidák.

Napjaid halmain
kik körbevesznek téged
Önző sóhajukkal
jelentik a léted.
S mint sivatagban a homokszemek,
annyifelé osztod szét a szereteted
Adj még! Adj még!
A lelkeddel hallod
Feneketlen hordó az,
minek a szíved vallod.
Sejted azért belül
ennek az okát:
Korsójukkal töltik azt
a benned élő Danaidák.

S ha egyszer tébolyodban
megtagadod magad
S a szeretetre elfogy
minden szelíd szavad,
S a tested a vágyat csak
hidegen fogadja,
nem leszel már más csak:
Üres léted fogja
Akkor majd kezed hiába összerakva,
hogy ajkad hidegen suttogja az imát,
mert nem bocsájtanak meg neked soha
a benned élő Danaidák.

III.

Asszony, te vadhajtású virág
Szakadni vágytál földedből
Indáddal fojtottad férjed magad alá
S húsként haraptad gyermeked öledből.
Asszony, te mára csak száraz emlék-virág
A korsót emelik már benned a Danaidák.

Asszonyi kéz, te simító, meleg bársony
Gyeplőt ragadtál , s kéreg lett tenyered
Szívbe markolnak, hajszálak helyett az ujjak
Vad vizeket szelsz, se nem friss meleg kenyeret
Asszonyi kéz, kesztyűd csak bársony, ujjaid jéghideg lilák
Mint gyilkos ujjaikkal korsót emelik már benned a Danaidák.

Asszonyi szív, te lüktető, vérző csoda
Feledted miért dobogtál,
s lettél otthonodban mostoha
Minden csepped gyülevészként vész el,
s kettévág, kiért kardot ragadtál.
Asszonyi szív, te lobbansz mint a fáklya
S elégett gyufaként hull csak hamvad a világra.
Poraid alól mind kit feledtél
Irgalomért kiált
De nem hallod, csak ahogy felsóhajtanak benned
Korsójukkal vállukon a Danaidák.

Ha majd egyszer kell siratnod
ne sokat adj jajszavadhoz
add hozzá mind könnyed savát
legyen abban anyád, apád
vesszen abban minden hited
fájjon akkor mind mi tied
torkod fojtson, nyelni se tudj
a vigaszra nemet hazudj
poklod bugyrát szenvedd bele
ez lesz lelked szemfödele

Ha majd egyszer számodat vetsz
pontosan nézd miért fizetsz
vess számot az asszony ölre
harag rázta vad ökölre
el nem csókolt szerelmeket
a magányos gyermekedet
meg nem hallott néma kérést
anyád szemében a féltést
számold minden halottadat
add ezekhez tenmagadat

A gyermekkorban rájuk ostorozott
vád, s az alku, hogy kusshadj te,
a szádat befogd, akkor nem kapsz többet...
Ölelő karok helyett várt rájuk a falak mentén
egy néma, hideg szöglet...
Vagy be nem váltott álmokká lettek,
kék nadrágba bújtatott lánykák,
vagy fiúk kiket kislánynak vártak,
s csak tébláboltak a vádló szemek előtt az árvák...
Lehet, hogy csak kellett,
mint szimbólum, mert elvárták az emberek
s bekeretezett bizonyítványként
téblábolt a nagyon fontos szülők között
egy pedánsra vasalt kisgyerek.
Éjjeli árnyak szorultak torkukba,
félve, megalázva némává fojtva nőttek e világba...

De forr bent a düh, feszít az akarat,
ordít, sikít, vijjog minden seb
a néma torkok alatt. De vacog, retteg, 
mert jaj, ha szól... Mérgezett fullánkjával  
a világban köztünk mind némán araszol.
Szenvedett ő már, vereséget rá az mért,
kinek védenie kellett volna, 
nem vív hát csatát, s nincs válasz, 
hisz sosem volt miért, 
csak egyszer úr akar lenni mind,
ki nem volt más soha, csak szolga.

Az emberiség ellen nem, nem ártanak a fegyverek,
megölnek minket majd, de nem azok,
hanem az örökké mosolygó, néma emberek.
Névtelen támadnak, csendben, 
ott a hátsó szögletben 
terveznek el mindent. Ott ahová mi taszítottuk,
mi akiknek nem volt ideje, kedve
egy istentől fakadt kicsi gyerekre.
A pofonokat, a rúgást, a döfést mind, 
mit visszakaptunk, mind az, amit egyszer
egy kisgyereknek már mi magunk adtunk.
Haragom az alattomosra nincs,
dühöm a tékozlókra van, kik eltapossák 
mi értékes, mi kincs. Szánalom,
ahogy körbenézek..., minden a legnagyobb rendben...,
dolgozik az örökké őrlő malom,
s csak a kerekei között csikorognak 
a néma emberek csendben....
addig, ameddig a fejünkre nem dől egyszer 
az egész halom.

Akkor majd mind nagyon meglepődünk.

Napok láncán fekete gyöngy az éj
s fényét félve töri a sok neon
létem ujjai gyengéden görgetik
nappalaim estfényes gyöngyeit.
Fáradtan húznak az utak
Mint altató dallam kottalapján
A gondosan rajzolt vonalak
Rajtuk mozgó hangjegyekként
Autók reflektorfényben fürödve
Lelkes közönségként zengve éljenez a szél
Hidak láncával hangosan dübörögve

Még sötét a nemes hajnalfüggöny brokát
Csend honol súlyos ráncai között
Rajta aranyveretes hímzésként a remény
Mit éji vándorok szívében a hazatérés vágya szövött

Millió hópehely lábnyomhalált hal talpam alatt
csendbe harapó almaroppanás jajszavuk
fagyott ajtó nyikorogva ébred
lesújtó hűvösen méregetnek
a szomszédos kertkapuk.

Hótündérként táncol
szemem előtt forró sóhajom
Páraként lel tűnődő teszthalált
Az otthon fényű meleg ablakon

Sárban született. Anyja ölén
lüktetve, melegen ölelte át a vadon,
nem is emlékszik már talán,
hogy létezett valaha igazi, mély oltalom.

Kövek nyesték talpát,
s csak futott, futott vérezve, rettegve, égve
árnyak keresték míg nyugta volt,
sikolyok űzték minden meredélybe.

Adta magát szélnek, s verte eső a hátát
s csak hideg odú, mi ígért meleget,
párja holt testén a mart nyomok,
s csak egy röpke pillantás rá, hogy kiszenvedett.

Csöppnyi élet, mi nyüszítve kér,
veri a szél a lombot odakünn,
mi végre szaladjon vadászni:
nincs már semmi, tán néhány kóbor sün.

De nem fogy a sírás, követel az éhség
osonva szalad elmarni hát, mi mozog
szíve sem dobban, ahogy figyel,
mikor meglátja a véd'tlen áldozatot.

Röpke sóhaja a létnek,
ahogy roppan a gyenge nyak,
emitt várják haza, ki már halott,
amott egy anya éhes kölykéhez szalad.

Reppennek széjjel ijedten a varjak,
halálsikolytól zeng, zúg a vadon,
s a ragadozó nyaldossa jóllakott kölykét,
mint a rég elveszett, meleg oltalom.