Erzsi-Zsu blogja

Az őszi szürke felhők régmúltról mesélnek,
szívemben élednek a folytonos remények,
oly boldog órák, a szemed fényében látom,
a múlt szerető hitét szívembe bezárom.
 
Már nem mesél nékem az önző kedvességed,
a bús kihűlt szavaimat megvívom érted,
örökké fájó érzések repülnek tova,
nem hallom a valós lelked, csak is dohogva.
 
A szép emlékeim örökre megmaradtak,
s ha jönnél, már nem acsarkodna ott a harag,
mert a szeretettől lám, megszépül a lélek,
új életet látok, ha a szemedbe nézek.

Feketébe öltözteti a lelkét,
fülébe suttogja unalmas csendjét,
a múlt feléget minden meghitt vágyat,...
ajkára piruló szava úgy lázad.

A mai nap, nem hoz mást, csak szánalmat,
sirasd a közönyt, hazudd a fájdalmat,
sötétségbe burkoló csupasz cseppek,
szerető lelkek a legszerényebbek.

Mégis játszana szeretet húrjain,
felülkerekedik a fájdalmain,
szívét, lelkét kincsének odaadta,
könnyei a bánatát eláztatta.

Feledni fogja a megszáradt könnye,
valaha a megbocsájtást köszönje,
tegnap megszólította a szeretet,
hisz imára fonódott a tenyered!

2015-ös vers.

Ím sajogva érzed hiányt,
lelkedben van a szeretet,
mi megcsalt, nincs más, csak sirám,...
jutalmad érte, keserved!

Oh, te vén Hold, elloptad a
csillogó, tündöklő fényem,
múlt szeretet varázslata,
nincs is már ki óvjon-védjen.

Megtaposott szeretetem,
tombolni hallja szenvedőt,
s ki tudja merre lelem meg ,
a megszelídített erőt.

Mélybe dobod a múlt lelkét,
tisztitsd a halvány reményét,
letörlöd a vérző sebét,
szívbe zárod emlékképét.

2015 aug. 12.

A múlt ingét hátamon cipelem,
szégyenfoltot fájdalom terhétől,
fagyos lelket megérteni nem tud,
gyötör a kimondhatatlan szava.
 
Oly erőtlen cipelem keresztem,
kínos, hátam mögött a suttogás,
levetem fakó, fájó foltjait,
nincs baj míg Isten adja a vigaszt.

Szívünk összefonódva él,
életed az akarásod,
szeretetet szabdalja szét,
színjáték a vágyódásod.
 
Érved hasítaná ketté,
hisz megfontoltan rám terül,
fölényeskedő eseté,
sziszegve hagy, és nem becsül.