Meine Innere Haut

 

A kurva meg volt róla győzödve, hogy hasznos és felelős állampolgárként éli mindennapjait. Sőt, nem kis áldozatot vállalt, amikor éppen ezt a hivatást választotta. A kihallgatásnál kérdően nézett a szúrósan döfködő tekintetű rendőrtiszt szemébe. Látja, ez a gond, mondta, amint kilépek az utcára, pontosabban az utca azon részére, pontosabban két utca találkozási pontjára, megvető, lenéző pillantások gyűlnek körém. Sokszor a férfiak részéről is. A kielégült, boldog férfiak részéről, akik barátnőjükkel kézenfogva vagy karöltve, könnyű,fölényes mosollyal vonulnak végig a teren és időn, mert elfelejtették, hogy egykor szomorúak voltak, és bánatos kutyatekintettel játszótársuknak neveztek, s nyáladzva csaholtak a szerelem hívására. Elfelejtették, kik voltak. Elfelejtették, hogy egykor kárpótoltam őket minden elutasításért, mulasztásért, nálam visszanyerték erejüket, férfiúi önérzetüket. Sok megszégyenített szegény. Nálam Zeuszok és Herkulesek lehettek, a kinti világban szolgákká zsugorodtak szörnyű Pandórák uralma alatt. Hosszú pillanatokig boldogak voltak nálam ezek a szerencsétlenek könnyű csillogással a szemükben, ingerkeltő szagokkal tágult orrcimpáikban, testnedvektől ázó takarón, eufóriában alélva. Nos, éppen ezek a férfiak a leghálátlanabbak, mert ahogy boldogságuk bekövetkezik (egyáltalán ha) lenézőkké és fölényesekké válnak. Nem azt várom, hogy visszatérjenek, dehogyis, hiszen az a legkevesebb, hogy együtt örülöka  boldogságukkal. Végre megvan, ami mindig hiányzott, s amit én csak pillanatokig nyújthattam. Van egy állandó tér és idő, egy állandó identitás, amiben önazonosságra találhatnak. Ez mind szép és jó. De az a közöny, ahogyan kezelnek, az a titkos gyűlölet a szemükben, elrettent. Elgondolkodtat. Minden fölényesség ellenére, van egyfajta bizonytalan kettősség a mozdulataikban, ami zavartságra utal. Ez megbénítja a lépések rugalmasságát, a vállak és a test természetes rugózását, és a zavart leplezni látszó tömbös, szaggatott mozgás váltja fel. Élettelen robotoknak tűnnek így, akik jól kiszámított lépésekkel haladnak jól kiszámított távolságokban, a fej mereven előre néz, a láb katonásan jobb-balozik, a lábujjak rászorulnak a cipőtalpra, a karok könyöknél hajolnak derékszögbe. Jó előre bemérnek optikailag, figyelembevéve az állásszögemet, az állásmódomat, esetekben az árnyékomat, és kameraszemüket úgy fordítják, hogy véletlenül se essek bele a látószögükbe. Azután, macskaügyességgel, képzeletbeli térképüket szem előtt tartva, szorosan kikerülnek, annyira szorosan, hogy a ruháink s az oldalunk legtöbbször súrolják egymást. Néha, alig észlelhető durvasággal meg is löknek. Egyszer a lökés erejétől le is léptem a biztonságot nyújtó járda pereméről a közlekedés kétsávos forgalmába. Az utolsó pillanatban tért ki előttem egy Mercedesz, én kétségbeesésemben oldalra vetettem magam, hogy testem minél nagyobb felületével a járdára érkezzek. Mint egy kapus gólhelyzetben. Az útra mutató cipősarkam is épen maradt.

 

És férfirobotok léptek át rajtam.  

 

"A nyomot követni tudni kell."

Fáma 

 

A borivóhoz 

Ölelésébe fogad a széttárt-karú táj.

Zöldszemű Asszony borvörös csókja.

Szerelemtől csordul kezedben a pohár.

Barátom, e sok madár benned fakad dalra.

Az almafákról a madarak lehullnak.

A dalok majd kopasz ágakra fagynak.

Zúzmarás ujjakkal köszön a természet.

Ősz hajad kócába az Elmúlás rak fészket.

Örülj hát, barátom, ne add lelked Búnak!

Örömtől ittasan zengj ódát Bacchusnak!

A Zöldszemű Asszonyt ne engedd el soha!

Ajkadon izzék ketté borvörös csókja!

Ingeim alatt szél motoz,

csillagot gombol rám az éj,

tincseimen kócol a fény,

rá ezüst tücsökdalt bogoz.

 

Fák karja metszi zsebemet,

széttört porcelán holdsugár

hajtogat szoknyám fodrán:

selyem-érintést, csipke-szerelmet.

 

Gubózó csend árnyékában

félbevágott mozdulat, két-

rét várakozik benned a tét:

ujj-merevében, köröm-lapulásban.

 

Pőreségem láthatod már,

de sosem érintheted:

szavak pajzsa mögött védett -

átlátszó vagyok, de szilárd.

 

Ahogy a díler ópium füstökben ég, én verseimbe rejtőzöm

soraimból kiteríthetsz – lásd, megfejthető vagyok

lehet klausztro, ha sorok közé rekedsz

vagy tériszony, ha a magas néha meredek

a szavak túloldalán egy-egy testrészem találod

a betűk árnyékában néhány búvó szervem.

Ne hagyd, hogy előtted álljak meztelen!

Add vissza eldobott soraimat!

S te menj el! Könnyű elégtétel most

minden elfuserált mondat.

 

Pedig mennyit vártalak: napokat, hónapokat, életeket

Grönland tüzén, Vatikán havában,

vulkánok pillanatnyi csendjében,

állomások közönyébe keretezve,

ablak párafoltja mögé zárva

a tél- szőtte ködökben,

a fagy kirakott gyöngyeiben

a nyár parázs fényeiben láng-

sörényű oroszlánokat nyergeltem,

de háziállataim áram-zsiráfok lettek,

szobámban kábel-kígyók sziszegtek

s pattogtak az elektromos töltések

ahogy felhőkben a dörgések

mikor találkoztunk. Emlékszel, hogy a vas-

karmú mágnesek törvényei megszűntek?

Ugyanazok a padok ücsörögnek

bennem, ahol akkor vártalak

eltorzuló éjben, lámpák

fürtös fénygerezdjei alatt.

Téged vártalak, talán magamat,

talán mindkettőnket úgy együtt.

Emlékszem, a fogatlan sötétség elnyelte a napot

S homlokodon gyúltak karmazsin csillagok.

Ugyanazok a sétányok véstek

bennem árkot, s vezettek magamhoz

ahogy az aranyfonál tekeredett.

 

Ma is ugyanazt a konzervdobozt nézem,

mit a szél az út peremére hordott, s néha

megcsillan a nap olajfoltos bádog-lemezén,

a kocsi-abroncs s a beton között parkolóhely szorong,

benzingőzt prüszkölnek az elnyűtt gruppok

virágai por alatt görnyedten kishercegek-

ről álmodnak, de kihaltak -

vagy más naprendszerben lézengnek.

 

(Ajaj! Padok lakk-fénye megkopik bennem,

pocsolyák tükrében keresem kedvesem)