Perzsi. aprók

Zene ütemére, hangulatára írt vers.

Ha kietlenek az éjek,

ha sikolt a magány,

ha nem bírod a színeket,

ha minden vadul fáj,

csak tudd,a szíved engem vár,

csak tudd, a szíved engem vár.

Ha megvakult a félelem,

ha röppen a madár,

a hangod hív az éjjelen,

s ha hűtlen a barát,

csak tudd, a szívem téged vár,

csak tudd, a szívem téged vár.

Most minden olyan egyszerű,

már nem int a halál,

a végtelen az gyönyörű,

mert mindent bennem lát,

hát hidd, hogy a szívem téged vár,

hát hidd, hogy a szíved engem vár.

S  ha elvonult a rózsaszín álom,

ha felszállt az az édes köd,

majd jönnek a szürke netovábbok,

s bilincsként rabul ejt a kör.

alkony,éj,balkon,szeszély/lámpán,melegét,kabátján,szerepét/papírt,a füst,járván/a hírt,ezüst,szárnyán

Magába zárta fényeit az alkony,

sejtelmesen sustorog a vaksi éj,

titkokat lehel magából a balkon,

s halkan felsír a vadóc női szeszély.

Egy arc villan fel az utcai lámpán,

megmutatva szíve összes melegét,

egy rúzsfolt  virít kopott kabátján,

mint egy színész, ki nem érti szerepét.

elhamvad, akár a sűrű, fojtó füst,

s sétabot koppan a házak közt járván.

Angyaltrombitán fújják a fényes hírt,

megkopott medál, az a régi ezüst,

néha felvillan még galambszárnyakon.

Bocsásd meg, hogy nem fogtam a kezed,

midőn elszállt az utolsó lélegzeted,

s nem volt erőm lefogni a szemed,

a lelked, mit szerettem, már nem volt benned.

Itthagytál; egyedül állok, árván,

mondd,az élettel, hogy nézzek szembe, gyáván,

hisz te voltál az erő, a minden,

s most látom, mi körülvesz, ordítja;nincsen!

Út szélén megpihen a bús árnyvadász,

a fény aludni tér szürke szárnyakon,

fodrozódik a gomolygó felhőnász,

kis csalogány  hintázik az ágakon.

Hűsöl a nap, rejtekét felhő fedi,

vihar dúl, őrjöngő, vad táncot lejtve,

az esőtánc lassan  kezdetét veszi,

hol a lélek nagysága marad rejtve.

Harcot vív a fény a borús sötéttel,

a mennydörgés vígan harsogva kacag,

s elsirat mindent mi széppé fejlődött.

délibábot, varázsol pírt a harag,

mi vágyódó életek közt vergődött.