FANYIKA blogja

  LÉLEK KÖLTÖZÉS

Te hallgatag,mezitlábos gyerekkor,
hol vagy miért nem mosolyogsz?
láttalak az ablakból,fent a dombon,
cseresznye fán voltál,ott ültél az ágon,
ég és föld között.
azután a török úton voltál,ott pillantottalak meg,
az erdő és az almás között,a kaptatón igyekezve!
kutattam utánad,zsúfolt piacokon,átalvetős asszonyok között,
loholtam utánad,a csikorgó ráfos szekerek csődületébe,
a riadtsággal szegélyezett poros utakon.,
a mindenféle senki helységei között.
és láttalak lélek háritó negyedek közt,
szürke tömbházak emeleteinek hányadán tűnődni.
a kirakat ellőt,a biciklit bámulva akadtam rád.
aztán láttalak Bodán a tűző nap alatt verejtékezve
kévekötelet készíteni nagy serényen
azon az estén hazáig követtelek
az ajtóba megálltam tétován,félszegen,
nem volt ott senki,csak én egyedül!
ugyan az az akkori szomorkás gyermek,
mezítláb,elnyűtt szandálokkal a kezébe.

Anyám emlékszel,mikor azt mondtam,
ne félj,nem semmi csak egy őz, légy nyugodt,
csak egy hóba loholó őz,csak egy őzike.
tudod,hogy mit mondtam Juca,messziről nézve,
anyám átalvetős,a hajnal hasadáskori,
a város irányába igyekezetekor,
barnáspiros fejkendőjének billegéséről,úgy tűnik
mind,ha egy fáradt őz ügetne a nagy hóba,a hófúvásba.

meg vagyok győződve most is,hogy az emberségek,
ritkán fordulnak elé az éjt követően,vagy a tél vége felé.
de te ne félj,mert nélkülük is mag lehet élni.
le ereszted a redőnyöket és sötét lesz.
felkapcsolod a csillárt és reggel lesz.
délután akkor lesz amikor elrendezed a függönyöket,
hogy csillogjanak az anyánk lelkének fényébe.
este nehezebb,akkor jőnek mind a ketten,
hogy meg kérdezzék,mit csinálsz,hogy vagy?
mennyire fáj,hogy közülük már egyik sem él,
nagy kár mondod komoran,leverten cigizve,
füstkarikákat eresztve a nagyvilágba.
mindegyik füstgyűrűbe,egy másik történet,
de nem a tiéd,és még kölcsönbe sincs ajálva.

íme így telik el,még egy nap a lélek menházba:
csutka várat rak óvatosan,a helység sarkába egy gyermek,
magába szitkozódik,mikor össze dől,grimasza hiába.
az egy helybe való,toporzékolása után bele rúg.
aztán búsan sírni kezd,idegesítők ezek a gyermekek,
de ennek a természete mint,ha rám emlékeztetne.
a lélek menházba mindig havazik,szakadatlan,
a tetőzeten keresztül,látszik a hold,számtalan csillag,
és a mosolygásod anyám,az elkápráztató mosolyod,
ami be terítette,az egész mennyezet felületét,
és be színezte,apró napokkal és dundi angyalokkal.
Kincső már tud zongorázni,
a zene hallását akár apámtól is örökölhette!
Pannának szárnyaló tehetsége van,és hatalmas
templomokat fog festeni,amibe emberek jőnek,
hol hallgathatnak,ahol nem kel jöjjön ki,szó ajkukon!
Melánia majdnem az összes cigimet elszívta,
olyan ártatlan tekintettel néz fel rám,
hogy a dobozt ott hagyom az asztalon.
emlékszel Magdika,amikor abba a testre álló
csodálatosan szabott ruhába voltál velem,
és a kereszt úton levő keresztnél,úgy ígérted,
hogy a katonaság után,a feleségem leszel?
álomszép voltál,amikor a fuvallat
meg libbentette hajfürtjeidet,
oly ámulatos voltál,hogy az emberek,
az ablakokból utánunk nézve integetek!
akkor este volt nem volt még éjjel!
csak még este volt.


ne félj semmitől Juca semmitől se félj mert
itt a nappali menhejben vagyunk
itt az éjjeli menhejbe vagyunk
velünk már semmi rósz nem történhet
még elég sok van az éjszaka végéig
még sok idő telik el a tél utánik

voltunk én és te csak mi ketten
egy már nem létező helyen
ahol születtünk mind a ketten
valami olyant kerestem
amit el nem képzeltem,
hogy hogy találjuk meg
mind egy végnélkűli kárhozat
feszült a völgy felett az ég
rosszabb annál már
nem történhetett volna velünk
egy olyan faluba voltunk
én és te mi ketten
ami már rég nem volt ott
csak a völgy maradt és
benne néhány élet omladék
aztán tovább mentünk kézen fogva,
egymásba kapaszkodván
két ember és a nagyvilág

Egy néhány hete, majdnem minden reggel,kávém szürcsölgetése közbe,olyan gondolatok lepnek el, amit szavakba nem birok le írni,egy valami keveréke a vissza fogott örömnek és a beletörődéshez hasonló bánatnak,egy valami álom szerűség amibe a mindig szeretett emberekkel találkozol,akiket elvesztettél és mikor kinyitod a szemed rá jössz,hogy nem tehetsz semmit mert tehetetlen vagy ,mert ŐK se nem engedik,hogy csinálj érdekükbe valami bármit.Olyanok ezek a pillanatok mind az a seb amit saját magadnak okoztál,ami nagyon fáj neked és a reggeli kávéd hatásának balzsamhoz hasonló tulajdonsága sem segíthet lelki sebeid okozta sajgásainak enyhítésén mert te nem hagyod,hogy be hegedjenek az idő múlásával,mert jó szándékú törődéseiddel mindig,újra véresre horzsolod!

Majdnem minden reggel,ön hitegetés közepette a kávém illatos párája,ami mind egy fátyol, a világomat ossza ketté az itteni és az ottanira Az OTTANIRA ami fogolyként tar attól az idő pontól,amikor ott hagytad a falut és ami közbe olyan gyerekek születtek OTT,akik felnőttként nem szeretnek,nem szerethetnek tégedet is,már vagy még
Az idő múlásával  e miatt elhatalmasodik benned is egy érzés ami lassan a te, feltétel nélküli ragaszkodásodat is el pussztithatja lelkedbe és ellenállási képességedet is el sorvaszthatja egészen.A világom itteni felébe,az el múlt idők homályából,a jóakaróim ruhájába öltözött árnyak biztatnak kegyetlenül,hogy ne menj, haza mert látod milyen jó -mondják- még meghalni is jobb itt mind ott!

Szerencsémre még érzem és hallom gyökereim hivásait ami ara késztet mind az utazási vágytól meg szált vándort,,hogy ne álljak meg csak pihenni,és folytasam azt amit elkezdtem ,át törve az ellő ítéletekből épített falat-hogy menjek az utam végéig,hazáig,mert csak ott lehetek OTTHON!