AndrisFF blogja

AndrisFF•  2018. január 18. 16:17

Nem erotikus versek

Bambuszerdő

 

Olyan sűrű, hogy nem fér be nőm,

pedig éppen elbújnánk a világtól,

mert szeretkezni támadt jó kedve,

derűre szerelem, ez volt a terve,

de áthatolhatatlan bozót mögött

nem tudunk nászni, előre megölt

gondolat ide bemászni, pedig már

a csillagállás is kedvező.

De hát most van Vénusz-zenit,

akkor talál legjobban petére az ivar-

sejt, az ábrándokban a szívpitvar

is jól működik, csak egy tehető meg:

legyen az erdő háttér a szeretőknek.

És ha arra jön egy kis rókacsalád?

Mit mondana neki sok okos galád?

Hogy a pillangók is így csinálják.

Mi meg élvezzük a helyzet báját.

 

 

A régen várakozó

 

A régen várakozó faágak

lángra lobbannak a sóhajodtól.

Én nem csak lobogok, el is égek,

a jövőtől kicsit félek, mert a folyton

lángolás, az veszélyes. Mikor huny ki a

zsarátnok, mivé a testem elporul, elborult

agyamnak mikor lesz menedék, a zsarátnok

perzsel, vigyázz, nemcsak én fájok, te is jól megérzed,

mert nem lehet, csak egyikünk fájjon. Az a szent lobogás most

veszélyes, mert néha robbanás kíséri. Te vagy a gyutacs, senki más.

 

 

Belém marsz

 

Belém marsz a léteddel

Szeretlek

Belém marsz a nemléteddel

Szeretlek

A nyakad inai nekem fájnak

Szeretlek

A hajad spicce engem találhat

Szeretlek

Az orrod csodás íve megfog

Szeretlek

Az ajkad látása engem kínoz

Szeretlek

A hatásod morális fertő

Ehhez még a lelkem felnő

De mi lesz, ha egyszer velem leszel?

Ilyen botorságot csak nem teszel?

Jajongva, alázattal, forrón szeretlek.

 

Harang

 

Harang. Harangoznak, tűz van. Harang, valaki meghalt. Harang, búvárharang. Harangozó csilingelő nőalakod. Mérföldekre szól a zenéd. Feléd megy itatóba a gulya. Tőled öl a nadragulya. Tőled ficánkol a lelkem. Hallgatni kéne, beharangoztak! Vége.

 

 

Ratatatamm

 

Ratatatamm, vihar záporral zokogva,

haldokolva, fűlzúgva, rémes látomások

között, felvérzett csukóval, széphiányos

elmével, a szeretetéhséggel, delíriumos

kétséggel, földöntúli eltűnő képességgel,

a képtelenség vádjával, az orrvérzéssel,

a szülés jajsikolyával, feledés robajával,

szeretés szeplőtelenségével, zuhanással,

a megtöretés szelídségével, öldökléssel,

önfertőzéssel, kések éjszakájának durva

ölelésével, a szívmardosó álszentséggel,

a teremtés vadságával, temetés zajával,

a halál utolsó sóhajával, az elmúlással,

mindezzel téged vádollak, az imádság

tehetetlenségével, hagyj meghalni már!

 

 

Pötty

 

Pötty, a pötty, a vigalom,

pötty, a pötty, az irgalom.

Lennék egy pötty az arcodon,

megmártóznék az illatodban,

arcod selyme nekem elég,

a többivel szeretni még

gondolatban sem lehet,

ha rád pöttyentem, elveszek,

porszívó piszka, az leszek.

De kishitűségem levetem,

leszek egy híres látnok,

ki megmondja a saját jövőjét.

Most csalja meg épp a nőjét.

Egy pötty miatt, kivárta,

a kis nőt úgy kívánta.

 

 

Íme így sikongnak

 

Íme, így sikongnak a rút dögkeselyűk,

ha látnak, és dühödt irigyei lesznek

a mi boldogságunknak. Szamár az

a madár, ki még elbitorolná a szent

kéjt, amit nem vehet el soha tőlünk,

mert akárhány szerelmet szétzúznak,

el akarják törölni az röpke bús éjjelt,

az megmarad, és most is élünk a kéjjel.

 

Levél

 

Édes egyetlen szép szerelmem!

Én elvágyódom e lanyh földi létről,

de nélküled nem akarok elmenni,

most döntened kell, a földi lét vagy

én. Mit adhatok én neked? A meleg

ajkam, a lázas testem, a szenvedő

szenvedélyem, a létem orgiáival

dúsan szőtt siralomvölgyet, a szót,

a szépségáztatta szót, a könnyeim,

melyből folyó kiárad, legyek kiszáradt

folyómeder, akkor velem jössz?

 

Édes egyetlen szép szerelmem!

Nem maradhatok, mert titok fedi

a szerelmünk dalát. Mert sóhajok

sziszegnek a langy levegőben.

Mindenki Téged kiált! A táj, a bú,

a háború, a szeplőtelen fogantatás,

a sziporkázó fénytincsek, a kincsek,

melyeket évszázados humusz lepett,

Szemiramisz függőkertje, a hét

világcsoda, és közte Te, a legelső.

Legelésző csordám, magam, a dús

földedre, Rád hajtom, gyere vélem!

 

Édes egyetlen szép szerelmem!

Meglásd a másvaló világ megérti

szerelmünk lágy énekét, meglásd,

szorgalmasan gyűjtögetem a szép

lélegzeted. Meglásd, nem légvár,

mit építek, csak szellő fútta síkság,

amire vágyok, elég a zord hegyek

vadakkal dús világa! Elég a viasz

tapintású melled hiúsága. Nem

kell a langy semmittevés. A szörny,

a kiáltás pirkadata, az elmúlik,

talán velem az új világban. Gyere!

 

 

Enyhe lejtőn

 

Enyhe lejtőn lecsurog a tej,

mert hogy tejből van a ruhája.

Csak várni kell két másodpercet,

és feltárulkozik a nemes teste,

nemes őzünő, vadász vár lesre,

kivárok két másodpercet, ki én,

és íme elém tárulkozott a maga

valójában. Domború melle őrizte

részben a ruhát, a szemérmet

a tej is érzi? Ezt ki érti?

 

Ilyen

 

Ilyen az ég, hogyha nagy vihar jön,

de ezt az érzést meg kell köszönnöm,

a nagy vihar az bennem dúl,

bizsergek mindenütt cafatul,

négy a fám is, pont négy,

tréfa, kofa, pofa és bitófa.

Ott fogok lógni, a varjak metszik

ki a szememet, mert szerettelek.

Most lóghatok ítéletnapig,

mikor a jó a mennybe megy,

a rosszat pokolba rendelik.

Főjön az üstben, mert szeretett,

végtelen időig szenvedhet.

Piros az ég alja, világít, fluoreszkál,

bennem csak egyre az motoszkál,

mit vétettem a szerelemmel,

lefeküdtem a szeretettel.

Parázna, csak pározna mind,

ácsolva legyen jó bitófa kint,

az ilyen mind odakerüljön,

a bűnétől ne meneküljön.

 

 

Fogás

 

Evickélsz, mint hal, ki hálóba tévedt,

látványodtól az ember megint elrévedt,

előtte még halászháló nélkül láttalak,

jó fogás voltál, de akkor hiába vártalak.

 

 

Miképp

 

Miképp a mennyben,

úgy a földön is.

Születik a szennyben

gyönyörtövis.

Az ajak kifeslik,

fehér fog a kontraszt.

A heves kar leesik,

a csend zaja borzaszt.

Szedd le a szirmot,

piros legyen az éjed.

Amikor minden összeér,

az ég, a föld, az élet.

Legyen akkor a boldog kor,

aranykor legyen végleg.

Kit érdekel a fájdalom?

Ha ízlelhetem e szájat.

Legyen heves fogadalom,

mely csak egy érzésre hallgat.

Legyen közös a vonzalom,

hogy érinthetem ez ajkat.