Didergő természet

Süvöltve dúl-fúl a szilaj északi szél,

mintha csak csúf bosszút állna valakiért.

Bokrokat kócolja, fákat nyekergeti,

felhőket az égen, lent ködöt kergeti.

Komor felhővánkos terül el az égen

Nap fényesítette, aranyos szegéllyel.

Cseppet pihen rajta, s búcsúzik a tájtól,

az erdő álmodik jövő tavaszáról.

Titkokkal teli a fázós, sötét, erdő,

a szél is elpihent, nem űzi a felhőt.

Azok sóhajtanak, már ki is szakadtak,

hósubával erdőt, mezőt betakarnak.

Vackukban húzódtak fácánok és őzek      

ellenségek elől éberen rejtőznek.               

A bagolyvár csendes, suhannak az árnyak,

indul a vadászat néma éjszakában.

Hajnaltájban puhán surran a szán talpa,

erdész és kutyája indult el körútra.

Az erdőt, s lakóit vigyázzák ők ketten,

nyomokat figyelnek, etetők is telnek.

Közben meg is virradt,  a Nap már fenn ragyog

nem azt látja reggel, mit este itt hagyott.

Szikrázik az erdő, csupa gyémánt csillag,

és a napsugara pajkosan megcsillan.

Érti már, mire a nagy pompa, ragyogás,

most  van az ideje, lesz majd nagy mulatás.

Díszruha és ékszer, a gondos természet

megteremtett mindent egyetlen egy éjjel.

Erdőn, mezőn lakók hát farsangoljatok,

tél szorításában sose koplaljatok.

Ne célozzon rátok a vadász fegyvere,

olvadjon el jégcsap, végre tavasz legyen.                

2021.02.