Eteleversek

AZ ÉGEN ÚJRA SZÉTTERÜLT

Az égen újra szétterült a
téli-szép napnak bíbora,
Oly féktelen ráz csengetyűt a
trojkám három szép dísz-lova.

A fátyolos homályu ködbe
villantod lány-szépségedet,
szél cibálja a keszkenődbe-
rejtett rőtfürtü fejedet.

A járomív felizzva táncol,
kibújik s elnyeli homály,
nem szédítsz meg, el se varázsol
rajtad már a szoknya-uszály.

Már rég hívogat álmodozva
mezők málnapiros sora,
téged egy otthon baja-gondja,
engem egy hegy kolostora.

Mert ott a légnek lángja kékebb,
s könnyebb füstű az ég-lepel,
engem vár ott remete-élet
s te hűtlen feleség leszel.

Búsulunk majd - magad is érzed,
ahol törékeny csend fed el,
süket sötétben én teérted,
mint te utánam könnyezel.

Nem fogadom el, megköszönve    
szerelmedet s mélységedet;            
szemeim, bár látták e földet,
más világba szerelmesek.

Karomban

Lehunyom a szemem és vágylak,
Messze vagy, csak álmodom ajkad,
Titokzatos, rejtelmes nyár van,
Rólad mesél az esti csillag.
A virágok bókkal köszöntenek,
Kezünk összeér láthatatlan,
Magamhoz húzlak és ölellek,
Karomban így vagy halhatatlan...

Reménytelenül

Hideg vagy, mint a borotva éle,
és elmetszed a felhőket.
Vörös hó borít engem és téged,
csak hazudjuk, hogy ősz lett.
Fagy árad belőled, dermesztő fagy,
szemedben fehér jégcsapok,
a tűztenger alszik, ijesztő vagy,
és megölsz, kivégzel, hagyom.