Eszmivirag blogja

Az év egyik legnagyobb reformja és csalása.
Komolyan azt várja a kormány a tanároktól és a szülőktől, hogy ez működőképes legyen valaha is?
Mégis, hogyan? Mert a vicces része már működik.
De a hatékonyabb formája még várat magára.
Én, mint szülő, tanítom az általános iskolás gyermekem, a magam kis Isten tudja mikor végzett iskolámmal.
Amikor van rá időm, mindennapi általános teendőim mellett.
A magam kis régmúlt tudása szerint, esetekben a kis hat osztályommal vagy nyolccal, tízzel, tizenhárommal.
Lassan ráeszmélek, hogy elavult vagyok, akárcsak a nem mindig létező windowsom. Pont annyira tudok hatni is, az asszertív kommunikáció nem trend, a kiabálás már nem hat meg senkit, a légycsapót meg büntetik.
De azért tanítok, szolgálok és védek ...
Jön a házi. Kréta.
Hm, hat éve már biztosan van, mégis:
nofene, ez meg mi? Eddig nem volt.
Senki nem kérte számon, hogy legyen.
A gyerekek agyát tehermentesíteni kellett, vagy miaszösz, pihenjenek is.
Így aztán jól rászoktak arra, hogy itthon szabadság van, meg internet, vagy foci, esetleg minden más, csak nem a házi.
A gyerek megírta délutánonként, ezért is tart négyig az iskola. Ha megírta, reméljük, addig sincs itthon az a büdös külyök. Egyesek szerint.
A lényeg, hogy eddig nem ellenőrizte a krétában a házit a tanker, most meg igen. Tehát minden csalásnak flottul kell működnie.
Egyes gyerekeknek nincs ennyire könnyű dolguk, ők bizony háziznak, dehát valamit valamiért, felnőve ők lesznek a következő generáció, akik majd a felsőfok felsőfokát is kijárják, és szuperhősként ünnepli őket a tőlük függő népréteg, az alájuk valók.
Szóval jön a házi.
Korrep ez, korrep az, hittan, etika, eddig filmet néztek órán rajta.
Megakad a szemem: osztályfőnöki.
Van házi, mifene? Harminc éve is volt biztosan, csak nem emlékszem rá.
Tesi, fusson a gyerek 45 percet.
Gondolom fusson akinek két anyja van, pláne egyfolytában.
Nincs olyan hosszú a falu, hogy ennyi időt futva töltsön benne. Hová fusson szegény gyerek, amikor kijárási tilalom van amúgy meg?
Azért megfordul a fejemben a gondolat: biztosan olimpia lesz ebből. ...

Mindig is azt tartottam, hogy tanárnak lenni nem könnyű. Nincs olyan Isten, hogy én ezt a hivatást válasszam, ha még ezer életem lenne, akkor sem.
Tisztelem azt a tanárt aki tisztel engem, de nem tudom tisztelni azt a tanárt aki engem nem tart tiszteletre méltónak.
És itt a gond.
Szülő - tanár viszony.
Vagy van, vagy nincs.
Vagy ki tud/ ott alakulni vagy nem.
Bizalom, hitelesség, megértés, tolerancia, elfogadás.
Ezek szépen csengő szavak.
Mindez a másik megismerése nélkül semmis.
Semmis abban a rendszerben ahol a hivatalos hangnem a megszokott és elvárt.
Semmis abban a rendszerben ahol én nem tudok kibontakozni, mint szülő, a tanár pedig nem nyílhat meg másképp, mint tanár.
Pedig nem csak tanár, hanem főképp ember ő is. Élő, érző, gondolkodó lény.
Mit lehet tenni abban a helyzetben, ahol nincs partnerség, viszont alá- fölé rendeltségi viszony annál több?
Egy olyan társadalmi morálban nehéz lélegezni, ahol bűn és titok, ha szülő és tanár egyetért, netán barátkozik, vagy szövetkezik.
Valóban egyetért, és nem csak bólogat, mint a kutya.
Egy olyan rendszerben ahol nem kíváncsi valójában senki senkire, csak a munkáját akarja végezni, mert abból van kenyér otthon.
Mára kifogyott a lelkesedésem.
Nem akarok csalni, azért, ami van jelenleg.
Nem érzem azt, hogy jogom van ehhez, sem hasznom nincs belőle, sem a gyermekem számára nem hoz semmilyen féle megnyugvást.
Főhajtásom fejezem ki azok a gyerekek előtt akik gettósuliból jutnak egyetemre, és sikerül nekik az, amiért oda mentek.
Főhajtásom fejezem ki az előtt a pedagógus előtt is, aki szintén gettósuliból megy nyugdíjba, és ember tud maradni.
Főhajtásom fejezem ki minden ember előtt aki magáénak érez ebből az írományból akár egy pontot is, és aki nem.
Okulásom árán maradnék embernek.
Engem az élet is tanít.

Ez egy egyoldalúnak is mondható írás, sok ponton kiegészítetlenül.

Tanyán laktak, gyerekkorukban gyakran játszottak olyat, hogy eldugták a tojásokat a fészerbe.
Majd mikor az anyjuk kérte, egy sem volt addigra már sehol. Megitták. Sokszor kikaptak érte, többnyire nevettek rajta.
Amióta az utcán él, minden Húsvétkor eszébe jutott ez a gaztett.
Hiányzott a fészer, a szalmabála illata.
A családja.
Annyiszor kérte az Istent, bárcsak lakhatna egy ilyen lakban, hogy már belefáradt.
Valójában imádta a tojást, még mindig.
Néha sütött a szállón, amikor kedve volt bemenni.
Könnyek között ette meg, hol magában, hol azzal, amije volt mellé.
Szokott olyat csinálni, hogy hétvégénként járt a büfék, szórakozóhelyek elé.
Nagy a forgalom olyankor, sok a szórakozó fiatal.
Nézte, mikor mit hagynak kint a bejárat előtt, mi kerül a kukába.
Kizárólag akkor ment oda az ott hagyott maradékért, amikor már teljesen meggyőződött arról, hogy nem jönnek vissza. Már volt rá eset, hogy a vadul egymásnak eső szerelmespár érintetlenül hagyta ott a kaját, másszor egész üveg kóla maradt ott.
Ma egy egész pohár italt lelt, a földre téve, szívószál is volt benne.
Nem folyt ki, érdekesnek találta.
Felvette. Elkezdte szürcsölni, egészen kellemes íze volt.
Szédülni kezdett, majd egyre rosszabbul érezte magát.
Habzott a szája, tudta, hogy baj van.
A földre csuklott, fájdalmat érzett a szíve körül, a levegő mintha megnehezedett volna.
Nézte a fiatal párt, merre lehetnek, elmentek, nem voltak sehol.
Elkezdett mosolyogni kínjai között is, majd imára kulcsolta kezét.
- Köszönöm Istenem, hogy ma tojást ehettem, és hogy mégiscsak meghallgattad imáimat!
Tudtam, hogy nem a szalmonella fog velem végezni.
Ennél szebb véget elképzelni sem tudtam! Rebegte nyögései között.
Majd lehunyta a szemét, a keresztjét fogta, és várta a megváltást.

Marc Chagall után szabadon: - én is halva születtem. - Anyám, szegény, három napig szenvedett, már akkor megkezdődött bennem az a valami, ami nehezen akart megszületni - velem együtt.
A nevem is azért lett Eszmeralda, mert a torkán keresztül egy fura mély hang mondatta ki vele ezt a nevet, hogy drága ismeretlen Nagyanyám egyetlen kívánsága ily módon teljesülhessen, egyetlen leánygyermeke elsőszülött leánygyermeke - ez lennék én - talán örök idők végezetéig a kibontakozásra várva.

Talán amíg élek, sosem fog kicsomagolódni általam a sok családi rejtély - az élve élt, és halva halt pillanataim. - Nem erre lettem specializálódva.
Talán eljut a kicsomagolásig, de hogy a kibontakozásig is?
Azt csak a Jóég nevű sokszor Miatyánk tudhatja.
Időnként eszembe fut e kellemesen csengő sokak számára félelmet megidéző pár betűs szó: halva.
Szerintem nincs benne semmi rettenetes, a halál az élet szervezetlenül szerves magja, gyökerünk egyik főbbik táptalaja, nélküle sehol sem vagyok.
Én legalább is biztosan nem.
Közel négy ixemhez annyiszor meghaltam már, hogy az is csoda, hogy élek.
És még hányszor fogok...

Most éppen arra gondolok,
mennyien születünk halva, -
és ami még szebb és e szó életre kelésében és halálában is emberibb:
mennyien élünk halva - időnként - igen, én is.

Valahogy nem sikerült apámnak - anyámnak vidám kis gén - etikát átörökítenie belém, családfám is biztosan ilyen - olyan,
nyomokban tartalmazhatott élettel telített gyermeki fénnyel teli jótékony hatást tartalmazó játékosan megélt életvidámságot.
Persze tévedhetek is, - jogomban áll, -
hisz családom fája annyira réteges, hogy ha ismerném minden ősöm, bizony egy kisebb falu lakossága tömörülne össze az évidők alatt, párhuzam nélkül, halhatatlanul is halottan, halottan is halhatatlanul.
Egy sarj vagyok a sok közül én is.

Nem több, nem kevesebb - egyesek embernek nevezik a felnövő sarjat, aki betöltötte a tizennyolcat, - azonban ez a szám semmit nem jelent.
Esetemben, mások esetében - halva élni, élni halva nem e szám kérdésköre.
Igazság ebben van.
Vitathatatlanul.
Tizennyolc év eltelt: tizennyolc év gombaság után jön az érettségi - köze nincs az érettséghez ugyan, ha már gombaság.
A meg nem értett értettségi vizsga talán sokkal inkább megfelelőbb kifejezés lenne.

Más megközelítésből egyfelől mégiscsak van köze: tartalmaz e korszám e korszámnyi mérget.
Idegmérget leginkább, hiszen a tizennyolc év kattanásig feszült egyéneket hoz létre.
Jól megtűzdelt, nyárson topogósra sült, megfelelési kényszeres egyéniségeket, sorozatgyártmány címen alkategorizálva, válogatottan - kinek - kinek további megírt életútja szerintit.

Ez a legújabb - talán legnegatívabb tapasztalatom - most jó lenne nagyokat tévedni, azt gondolom, abban is reménykedem, hátha csak buta kis szólam hajnali elmémben ez a gondolat.
Vakon írok, jön a gondolat válogatás nélkül - vagy Isten fogja a kezem vagy az ördög vezeti azt - céltalanul - nincs alvásom.
Vállam meghúzom, és írom, ami jön.
Vagyok olyan agyhalott, hogy nyilvánosságra hozzam azt, amit most buherálok.
Különösebb veszteni valóm nincs vele.
Lelkem halott - szűzfa - poéta csupán.

Néha sikerül eljutnom a négy fal közül
ide - oda. Sikerül, mert sikerülnie kell, pedig előző életemben biztos barlangi medve lehettem, jól megférek a saját kis vackomban amit háznak szokás nevezni - ha berendezett és fűtött, rögtön lakássá minősült.
Szokás szerint. ...
Csak az érzést kell érezni, mit társítunk mellé.
Ha szeretetet is tartalmaz ez az építmény akkor patetikusan hangzatosan otthonnak nevezhető, krémesen lágy csillogásba burkolt béketeremtő légkör,
pihe - puha biztonságérzet.

Amikor máshol vagyok, s nem a langymeleg mozdulatlanságban, ahogy unott, fáradt, megkönnyebbülésért imádkozó arcokat bámulva információt cserél az elmém, magában, bomlott tudatossággal veszem tudomásul újra és újra: mindenki hajt.

Mindenki a magáét hajtja.
Mindenki hajthatatlanul a magáét hajtja.
Figyelem nélkül.
Fegyelem nélkül.
Hajthatatlanul elszánt merevséggel.
Rezzenéstelen arccal - egymás szemeibe nézve zajlik az ego förmedvény, kihalt artikulálatlan gesztikuláció nélküli ábrázatok előadásában.
Mintha valami megromlott volna.
Nem nagyon, csak éppen a burnout az, ami szembeötlik, kiutat teremt, mert már ő sem bírja a bezártságot a halva születésekben.
Villanó, éppen csak suhanó felismerés:
milyen jó lenne látni is, nemcsak nézni.
Látni vagyis érezni.
Beleérezni, érintetté válni.
Veszélyes, inkább nem!! Semmi köz hozzá!

No szép! Ego förmedvény.
Egy ilyenben éppen halva élni.
No szép; egy ilyenben éppen hányan élnek halva?
Kérdés van, válasz nincs.
Egyébként mindenki tudja rajtam kívül
kérdés ilyen nincs, mindenki happy - féle,
csak arctakarásban él, ha már nagykorú.
Mert senkinek semmi köze a másik életéhez.
Tehát választ sem lehet erre adni - éppen ezért.

Nincsenek taknyos kis cigizők, nincsenek drogdílerek, sem drogos fiatalok, sem ideje korán kocsmatöltelékek, hiszen minden törvény által szabályozva van. Van.

Tizenéves korban mindenki él - halva csak én születtem, pedig rég volt már, halva csak én voltam - vagyok - leszek, a társadalom egyik vadul elcseszett negatív tagja. Nem csoda, hiszen tudatom módosult - valami ért -
valamiért.

Maradok maradék tisztelettel illúziókat szövő időnként bolyongó aszott elme - szökevény.

Örülök, hogy rajtam kívül bevállaltan senki sem született halva.
Kivéve Chagall.
Köszönöm, Marc Chagall. - Most kicsit a lebegéseidbe kapaszkodhatok.
Kihasználva ezt az alkalmat, most meg is teszem, halva lebegek tovább.

PRÓZA

Ha bárkit meglátott az utca másik végén,