Eszmivirag blogja

Eszmivirag•  2020. május 6. 10:38

Digitális oktatás 2020

Az év egyik legnagyobb reformja és csalása.
Komolyan azt várja a kormány a tanároktól és a szülőktől, hogy ez működőképes legyen valaha is?
Mégis, hogyan? Mert a vicces része már működik.
De a hatékonyabb formája még várat magára.
Én, mint szülő, tanítom az általános iskolás gyermekem, a magam kis Isten tudja mikor végzett iskolámmal.
Amikor van rá időm, mindennapi általános teendőim mellett.
A magam kis régmúlt tudása szerint, esetekben a kis hat osztályommal vagy nyolccal, tízzel, tizenhárommal.
Lassan ráeszmélek, hogy elavult vagyok, akárcsak a nem mindig létező windowsom. Pont annyira tudok hatni is, az asszertív kommunikáció nem trend, a kiabálás már nem hat meg senkit, a légycsapót meg büntetik.
De azért tanítok, szolgálok és védek ...
Jön a házi. Kréta.
Hm, hat éve már biztosan van, mégis:
nofene, ez meg mi? Eddig nem volt.
Senki nem kérte számon, hogy legyen.
A gyerekek agyát tehermentesíteni kellett, vagy miaszösz, pihenjenek is.
Így aztán jól rászoktak arra, hogy itthon szabadság van, meg internet, vagy foci, esetleg minden más, csak nem a házi.
A gyerek megírta délutánonként, ezért is tart négyig az iskola. Ha megírta, reméljük, addig sincs itthon az a büdös külyök. Egyesek szerint.
A lényeg, hogy eddig nem ellenőrizte a krétában a házit a tanker, most meg igen. Tehát minden csalásnak flottul kell működnie.
Egyes gyerekeknek nincs ennyire könnyű dolguk, ők bizony háziznak, dehát valamit valamiért, felnőve ők lesznek a következő generáció, akik majd a felsőfok felsőfokát is kijárják, és szuperhősként ünnepli őket a tőlük függő népréteg, az alájuk valók.
Szóval jön a házi.
Korrep ez, korrep az, hittan, etika, eddig filmet néztek órán rajta.
Megakad a szemem: osztályfőnöki.
Van házi, mifene? Harminc éve is volt biztosan, csak nem emlékszem rá.
Tesi, fusson a gyerek 45 percet.
Gondolom fusson akinek két anyja van, pláne egyfolytában.
Nincs olyan hosszú a falu, hogy ennyi időt futva töltsön benne. Hová fusson szegény gyerek, amikor kijárási tilalom van amúgy meg?
Azért megfordul a fejemben a gondolat: biztosan olimpia lesz ebből. ...

Mindig is azt tartottam, hogy tanárnak lenni nem könnyű. Nincs olyan Isten, hogy én ezt a hivatást válasszam, ha még ezer életem lenne, akkor sem.
Tisztelem azt a tanárt aki tisztel engem, de nem tudom tisztelni azt a tanárt aki engem nem tart tiszteletre méltónak.
És itt a gond.
Szülő - tanár viszony.
Vagy van, vagy nincs.
Vagy ki tud/ ott alakulni vagy nem.
Bizalom, hitelesség, megértés, tolerancia, elfogadás.
Ezek szépen csengő szavak.
Mindez a másik megismerése nélkül semmis.
Semmis abban a rendszerben ahol a hivatalos hangnem a megszokott és elvárt.
Semmis abban a rendszerben ahol én nem tudok kibontakozni, mint szülő, a tanár pedig nem nyílhat meg másképp, mint tanár.
Pedig nem csak tanár, hanem főképp ember ő is. Élő, érző, gondolkodó lény.
Mit lehet tenni abban a helyzetben, ahol nincs partnerség, viszont alá- fölé rendeltségi viszony annál több?
Egy olyan társadalmi morálban nehéz lélegezni, ahol bűn és titok, ha szülő és tanár egyetért, netán barátkozik, vagy szövetkezik.
Valóban egyetért, és nem csak bólogat, mint a kutya.
Egy olyan rendszerben ahol nem kíváncsi valójában senki senkire, csak a munkáját akarja végezni, mert abból van kenyér otthon.
Mára kifogyott a lelkesedésem.
Nem akarok csalni, azért, ami van jelenleg.
Nem érzem azt, hogy jogom van ehhez, sem hasznom nincs belőle, sem a gyermekem számára nem hoz semmilyen féle megnyugvást.
Főhajtásom fejezem ki azok a gyerekek előtt akik gettósuliból jutnak egyetemre, és sikerül nekik az, amiért oda mentek.
Főhajtásom fejezem ki az előtt a pedagógus előtt is, aki szintén gettósuliból megy nyugdíjba, és ember tud maradni.
Főhajtásom fejezem ki minden ember előtt aki magáénak érez ebből az írományból akár egy pontot is, és aki nem.
Okulásom árán maradnék embernek.
Engem az élet is tanít.

Ez egy egyoldalúnak is mondható írás, sok ponton kiegészítetlenül.

Eszmivirag•  2020. január 27. 22:54

Tojás

 

Tanyán laktak, gyerekkorukban gyakran játszottak olyat, hogy eldugták a tojásokat a fészerbe.
Majd mikor az anyjuk kérte, egy sem volt addigra már sehol. Megitták. Sokszor kikaptak érte, többnyire nevettek rajta.
Amióta az utcán él, minden Húsvétkor eszébe jutott ez a gaztett.
Hiányzott a fészer, a szalmabála illata.
A családja.
Annyiszor kérte az Istent, bárcsak lakhatna egy ilyen lakban, hogy már belefáradt.
Valójában imádta a tojást, még mindig.
Néha sütött a szállón, amikor kedve volt bemenni.
Könnyek között ette meg, hol magában, hol azzal, amije volt mellé.
Szokott olyat csinálni, hogy hétvégénként járt a büfék, szórakozóhelyek elé.
Nagy a forgalom olyankor, sok a szórakozó fiatal.
Nézte, mikor mit hagynak kint a bejárat előtt, mi kerül a kukába.
Kizárólag akkor ment oda az ott hagyott maradékért, amikor már teljesen meggyőződött arról, hogy nem jönnek vissza. Már volt rá eset, hogy a vadul egymásnak eső szerelmespár érintetlenül hagyta ott a kaját, másszor egész üveg kóla maradt ott.
Ma egy egész pohár italt lelt, a földre téve, szívószál is volt benne.
Nem folyt ki, érdekesnek találta.
Felvette. Elkezdte szürcsölni, egészen kellemes íze volt.
Szédülni kezdett, majd egyre rosszabbul érezte magát.
Habzott a szája, tudta, hogy baj van.
A földre csuklott, fájdalmat érzett a szíve körül, a levegő mintha megnehezedett volna.
Nézte a fiatal párt, merre lehetnek, elmentek, nem voltak sehol.
Elkezdett mosolyogni kínjai között is, majd imára kulcsolta kezét.
- Köszönöm Istenem, hogy ma tojást ehettem, és hogy mégiscsak meghallgattad imáimat!
Tudtam, hogy nem a szalmonella fog velem végezni.
Ennél szebb véget elképzelni sem tudtam! Rebegte nyögései között.
Majd lehunyta a szemét, a keresztjét fogta, és várta a megváltást.

Eszmivirag•  2019. december 17. 12:58

Chagall után

Marc Chagall után szabadon: - én is halva születtem. - Anyám, szegény, három napig szenvedett, már akkor megkezdődött bennem az a valami, ami nehezen akart megszületni - velem együtt.
A nevem is azért lett Eszmeralda, mert a torkán keresztül egy fura mély hang mondatta ki vele ezt a nevet, hogy drága ismeretlen Nagyanyám egyetlen kívánsága ily módon teljesülhessen, egyetlen leánygyermeke elsőszülött leánygyermeke - ez lennék én - talán örök idők végezetéig a kibontakozásra várva.

Talán amíg élek, sosem fog kicsomagolódni általam a sok családi rejtély - az élve élt, és halva halt pillanataim. - Nem erre lettem specializálódva.
Talán eljut a kicsomagolásig, de hogy a kibontakozásig is?
Azt csak a Jóég nevű sokszor Miatyánk tudhatja.
Időnként eszembe fut e kellemesen csengő sokak számára félelmet megidéző pár betűs szó: halva.
Szerintem nincs benne semmi rettenetes, a halál az élet szervezetlenül szerves magja, gyökerünk egyik főbbik táptalaja, nélküle sehol sem vagyok.
Én legalább is biztosan nem.
Közel négy ixemhez annyiszor meghaltam már, hogy az is csoda, hogy élek.
És még hányszor fogok...

Most éppen arra gondolok,
mennyien születünk halva, -
és ami még szebb és e szó életre kelésében és halálában is emberibb:
mennyien élünk halva - időnként - igen, én is.

Valahogy nem sikerült apámnak - anyámnak vidám kis gén - etikát átörökítenie belém, családfám is biztosan ilyen - olyan,
nyomokban tartalmazhatott élettel telített gyermeki fénnyel teli jótékony hatást tartalmazó játékosan megélt életvidámságot.
Persze tévedhetek is, - jogomban áll, -
hisz családom fája annyira réteges, hogy ha ismerném minden ősöm, bizony egy kisebb falu lakossága tömörülne össze az évidők alatt, párhuzam nélkül, halhatatlanul is halottan, halottan is halhatatlanul.
Egy sarj vagyok a sok közül én is.

Nem több, nem kevesebb - egyesek embernek nevezik a felnövő sarjat, aki betöltötte a tizennyolcat, - azonban ez a szám semmit nem jelent.
Esetemben, mások esetében - halva élni, élni halva nem e szám kérdésköre.
Igazság ebben van.
Vitathatatlanul.
Tizennyolc év eltelt: tizennyolc év gombaság után jön az érettségi - köze nincs az érettséghez ugyan, ha már gombaság.
A meg nem értett értettségi vizsga talán sokkal inkább megfelelőbb kifejezés lenne.

Más megközelítésből egyfelől mégiscsak van köze: tartalmaz e korszám e korszámnyi mérget.
Idegmérget leginkább, hiszen a tizennyolc év kattanásig feszült egyéneket hoz létre.
Jól megtűzdelt, nyárson topogósra sült, megfelelési kényszeres egyéniségeket, sorozatgyártmány címen alkategorizálva, válogatottan - kinek - kinek további megírt életútja szerintit.

Ez a legújabb - talán legnegatívabb tapasztalatom - most jó lenne nagyokat tévedni, azt gondolom, abban is reménykedem, hátha csak buta kis szólam hajnali elmémben ez a gondolat.
Vakon írok, jön a gondolat válogatás nélkül - vagy Isten fogja a kezem vagy az ördög vezeti azt - céltalanul - nincs alvásom.
Vállam meghúzom, és írom, ami jön.
Vagyok olyan agyhalott, hogy nyilvánosságra hozzam azt, amit most buherálok.
Különösebb veszteni valóm nincs vele.
Lelkem halott - szűzfa - poéta csupán.

Néha sikerül eljutnom a négy fal közül
ide - oda. Sikerül, mert sikerülnie kell, pedig előző életemben biztos barlangi medve lehettem, jól megférek a saját kis vackomban amit háznak szokás nevezni - ha berendezett és fűtött, rögtön lakássá minősült.
Szokás szerint. ...
Csak az érzést kell érezni, mit társítunk mellé.
Ha szeretetet is tartalmaz ez az építmény akkor patetikusan hangzatosan otthonnak nevezhető, krémesen lágy csillogásba burkolt béketeremtő légkör,
pihe - puha biztonságérzet.

Amikor máshol vagyok, s nem a langymeleg mozdulatlanságban, ahogy unott, fáradt, megkönnyebbülésért imádkozó arcokat bámulva információt cserél az elmém, magában, bomlott tudatossággal veszem tudomásul újra és újra: mindenki hajt.

Mindenki a magáét hajtja.
Mindenki hajthatatlanul a magáét hajtja.
Figyelem nélkül.
Fegyelem nélkül.
Hajthatatlanul elszánt merevséggel.
Rezzenéstelen arccal - egymás szemeibe nézve zajlik az ego förmedvény, kihalt artikulálatlan gesztikuláció nélküli ábrázatok előadásában.
Mintha valami megromlott volna.
Nem nagyon, csak éppen a burnout az, ami szembeötlik, kiutat teremt, mert már ő sem bírja a bezártságot a halva születésekben.
Villanó, éppen csak suhanó felismerés:
milyen jó lenne látni is, nemcsak nézni.
Látni vagyis érezni.
Beleérezni, érintetté válni.
Veszélyes, inkább nem!! Semmi köz hozzá!

No szép! Ego förmedvény.
Egy ilyenben éppen halva élni.
No szép; egy ilyenben éppen hányan élnek halva?
Kérdés van, válasz nincs.
Egyébként mindenki tudja rajtam kívül
kérdés ilyen nincs, mindenki happy - féle,
csak arctakarásban él, ha már nagykorú.
Mert senkinek semmi köze a másik életéhez.
Tehát választ sem lehet erre adni - éppen ezért.

Nincsenek taknyos kis cigizők, nincsenek drogdílerek, sem drogos fiatalok, sem ideje korán kocsmatöltelékek, hiszen minden törvény által szabályozva van. Van.

Tizenéves korban mindenki él - halva csak én születtem, pedig rég volt már, halva csak én voltam - vagyok - leszek, a társadalom egyik vadul elcseszett negatív tagja. Nem csoda, hiszen tudatom módosult - valami ért -
valamiért.

Maradok maradék tisztelettel illúziókat szövő időnként bolyongó aszott elme - szökevény.

Örülök, hogy rajtam kívül bevállaltan senki sem született halva.
Kivéve Chagall.
Köszönöm, Marc Chagall. - Most kicsit a lebegéseidbe kapaszkodhatok.
Kihasználva ezt az alkalmat, most meg is teszem, halva lebegek tovább.

Eszmivirag•  2019. október 29. 19:52

Hol lakik Isten áldása?



PRÓZA




- Szoktad érezni hogy áldás van rajtad életed minden egyes pillanatában? - kérdezte a vén Szomszéd bácsi,akit a legtöbben valóban csak úgy ismertek a környéken,ugyanis ez volt a vezetékneve. A keresztnevén ami Oszkár volt szinte sosem hívták.


- Nem! Holtak áldása az élet Maga!- felelte egykedvűen a kicsi,s arcán valamilyen mérhetetlen szigorúsággal megspékelt ránc jelent meg,ami leginkább a homlokán fodrozódott több vonásban sűrűn. Látszódott a szemében a kétely,mert nem igazán értette mit akart a vén tőle. Majd egy szempillantás alatt hozzátette: - A halottak nem beszélnek akárkihez, pontosan ugyan úgy, ahogy Isten áldását sem veszi észre minden élő ember.- majd felsóhajtott. Ezzel a mondatával mintha valami borzasztó tehertől szabadult volna meg,ami jól esett neki hogy többé már nem nyomja,odabenn annyira mélyen.Ritkán beszélt a fiatal suhanc ilyesmiről bárkivel is.


A Vén ránézett,de nem szólt semmit.


Elgondolkodott, csupán méla, alig hallható hümmögése törte meg a szoba koszos ablakán beszűrődő fényének  füstös homályát és idegtépő sírhant csendjét...


Valahogy fájdalmasan vette tudomásul, hogy a kicsi már nem is olyan kicsi, mint amilyennek Ő eddig gondolta. Már nem mondhat Neki akármit úgy mint eddig..

Mert az becstelen lenne. Mindkettőjükkel szemben s különben is, a fiatal csak a kutyának hozott csontot, nem azért jött,hogy beszélgessenek...


Eszébe jutott az, amikor hajdanán Ő is hasonlóan látta a dolgokat. Kissé szomorúan, bizonytalanul,kétségbeesetten és elveszve. De tudta jól, hogy ez is csak egy részlete az életnek, amit Ő is megélt és mindenkinek meg kell élnie. Mert az élet ilyen. Nem kímél.


Ad mindig valamilyen olyan pillanatot ami az egyiknek már azért tud szép lenni, mert már megértette annak értelmét és az a megsárgult emlékkép ugyan megmaradt, de már nem tud fájni, a másiknak meg pont fordítva: azért tud fájni, mert még a pillanat színe vagy vérvörösben izzik vagy sötétzöldben,mint a serlegben a hamis szomjat oltó kígyóméreg, mi a lelket rontja,ám idővel átitatja s szintén csak az idő múltával halványul meg színe, de ezt addig még ki kell várni. Alázattal, türelemmel és legfőképpen emberhez méltóan...


Nyikorgó hintaszékéből ekkor felállt az öreg,kibotorkált az alig pár méterre lévő kiskonyhába. Minden léptének nehézkes csoszogását lehetett hallani,az idő nem kímélte a hajópadlót sem.


Kis idő múlva két sörös üveggel a kezében tért vissza.


- Nesze! Igyál! Az Én Margitom egészségére!- adta kezébe a suhancnak a sört s már kortyolta is az üvegből a boldogságot hozó arany színű nedűt.

Ivott a kicsi. Először csak egy pici kortyot,pedig nem akart, mert ha ezt az Apja megtudja, bizony verés lesz a jutalma. A Papp családban ez nem szokás.

Arra gondolt,hogy ha pofon is lesz belőle, ő bizony megboldogult Margit asszony kegyeletét nem sérti meg, mert így kívánja a pillanatnyi becsület. Így ismét belehúzott az üveg szájába. Bátorságot nyervén nyelve is megeredt: - Mondja Szomszéd Bácsi, maga szerint mi az a hála? - szeme már csillogott s kíváncsian nyugtalanul várta a feleletet az öregtől.


- A hála az élet! A hála az. az Isten tudománya - felelt az öreg, miközben jól tudta magáról, hogy a beszéde immár hazugsággá vált, mert nem nagyon volt azóta hálás az életéért, amióta az imádott Margitját vendégül látta Isten nevű barátja, kivel már rég nem beszélt józan állapotában, maximum csak álmában.


Eredj fiam, hozd be az újságot! - mondta gyorsan alig érthetően, hogy egy további kérdést előzzön meg ily módon. ...





#eszmiviragversei
#kortarsirodalom

Eszmivirag•  2019. október 29. 19:46

Szevasz Testvérem!

Ha bárkit meglátott az utca másik végén,

nem volt rest átkiabálni, mindig köszönt a maga sajátos módján ahogy tőle megszokott volt az, - neki alapkészség - nagy erős, kissé zümmögősen mély hangján: " Szevasz testvérem! Mit iszunk, hogy vagy? "

Persze sosem ivott.Bár inkább ivott volna!

Igazi vérbeli roma ember volt.

 

A cigányok, ha valakit megszeretnek, rögvest testvérré minősül akkor is, ha nincs semmiféle vérrokonság!

Nemcsak szójárás ez, ahogy sokan gondolják.

Attól jóval több: kifejezési mód a szeretetre, arra, hogy igenis fontos és értékes az az ember, aki az ilyesfajta szóállományt kapja.

Valójában a szívünkben engedtük be, a lelkünkbe fogadtuk.

 

Mindig mindenkihez volt egy kedves, jó szava, és mégis: ugyanakkor nem volt rest megmondania a magáét, annak akinek ez ildomos volt.

Sokan szerették, főképp, a szemtelenül közvetlen stílusáért.

Egyébként megtalálta a hangot minden helyzetben mindenkivel.

Mellette nem lehetett unatkozni, az biztos.

Bárhol volt felvette a társaságot, ha szinte nem csinált semmit, akkor is rá irányult a figyelem egy idő után, talán mert adta magát olyannak, amilyen volt.Nem játszotta meg magát.

 

Tragikus hirtelenséggel hagyott itt minket.

Hiába telnek a hónapok, a betöltetlenség, a fény nélküli űr nem szűnik meg tátongani.

 

A virrasztásra sok ember jött el.Rengeteg rokon, közeli - távoli, megannyi sok ismerős.

Ilyenkor megemlékezünk, beszélgetünk,

szinte mindenkiből kiáradnak a fájdalom szavai, az emlékek.

Rengeteg ember rója, lerója tiszteletét.

Részvétét, együttérzését fejezi ki a fiatal most már megözvegyült asszonynak és az árván maradt gyerekeknek, egy idős édesanyának, testvéreknek, egymásnak.

 

Mert bizony az elmúlás fáj.A nincs többé alig felfogott alattomos gondolata kegyetlenség.

Az emlékek fájnak.Minden fáj.Az élet fáj.

A hirtelenség, a tehetetlenség lüktető ereje

forr a lelkekben. A miért kérdésre pedig nincs válasz, talán sosem lesz, ép ésszel, kézzel fogható, értelmet adó válasz.

 

Pár estényi kegyelet lerovás alatt mégis azt kell írjam, történt valami csoda.

Valami ember feletti, ami a mai világban már igencsak kihaló félben van.

Olyan mértékű összetartás volt megtapasztalható, ami, mint jelenség igencsak ritka. Legalább is én még így ilyet nem tapasztaltam.

Hála a Jóistenkének - nem járok virrasztani.

Egyáltalán nem tudom kinél miképp zajlanak le a hasonló események.

 

Volt aki a gyermekeknek hozott édességeket, kekszet, sütit, ivólét.

Kávét szinte mindenki hozott, és rengeteg ital gyűlt össze.

Nem azért, hogy így múlassák az időt az ott megjelentek, még véletlen sem azért.

Ez is egy szokás része, leginkább vagy az elhunyt tiszteletére isznak egy - egy felest, vagy majd a temetéskor szokták az italt a sírra önteni.

Ilyenkor szoktak a temetkezésben segéd kezet nyújtó embereknek is adni egy - egy üveggel.

És még ezen felül is történt valami:

A rokonság, a város lakosai, a volt munkahelyekről a munkatársak olyan mértékben fogtak össze, hogy napok alatt megteremtődött az az összeg, amiből egy ilyen sajnálatos eseményt, - mint egy temetést -

meg lehet fizetni.

Magyarán szólva több százezer forint gyűlt össze, adományként.

Jól tudjuk: a szegénység a házak ajtaján hívatlan vendégként nemcsak ajtót nyit, hanem meg is honol.

 

Mégis: az egyik legborzasztóbb pillanat ennyi segítségnyújtás közepette az volt, amikor az első este a sógornőmnek a kezébe nyomták a befolyt összeget, - láttam a meglepettséget az arcán és a mérhetetlen fájdalmat a lelkében -

és könnyeivel küszködve szemembe nézve csak annyit tudott mondani:

" Nekem ne a pénzt adják, mihez kezdjek vele?

Adják vissza Dénest! " - Ez volt az a pillanat és szerintem lesz is, amíg élek, amit nem kívánok, senki emberfiának, hogy átélje. Még ha netán esküdt ellenségem, akkor sem!

Ilyenkor nincsenek szavak.

Sem jók, sem rosszak, sem semmilyenek.

Totális életellenes tanácstalanság van, és maximum egy ölelés miközben hullnak a könnyek, mint az eső.

 

Most valahogy eszembe jut Puczi Béla esete, és a nem rég általam is megosztott Horváth Gyula költő esete.

 

Sokan sokfélét beszélnek a cigányságról,

és sokan szinte semmit nem tudnak a cigányságról.

A vérről, ami életről életre szól, és nem halvér.

A testvérségről, ami egy életre szól, és még attól is tovább.

 

Ha ezen túl hallod, hogy valaki azt kiabálja " Szevasz Testvérem!" - tudni fogod miért teszi.

Remélem.

 

Szívünkben örökké élsz tovább,Öcsém!

Találkozunk még!