Világosnál

 Világosnál

Mikor a könnyek völgyében jártam,

Bakancsok százai, tapodta szőnyegen,

Harmattól nedves, fűzött nyelvek függtek

fenn, szemlét láttatva, békés sorakozón.

Katonadalba foglalta hangjukat, az ovális fehér,

Minden fekete foltban, termett, egy kör, mészfehér.

Alakjuk gyakran akadozott, mikor megállt a kép,

Búcsúztak is, a rózsálló felhők, s lett újra, tiszta ég.

Kibújtak, őrző takaró lyuk alól a csillagok,

Mindig, kattintottak, egy közelit, s távolit.

Mert lüktető fényükben, pulzál tovább,

Emlékünk őrei, az őszi rózsák.