Távol az otthontól

Újra a napköziben, az emeleten egy osztályban,

Ablak mellett nézek ki a tájra, piros-kék ceruza

vonalai folynak le az A4-ről a természet irányába.

Apa szája mindig megmosolyogtat, mikor kinyitom.

S látom anyámat, ahogy közeledik kecsesen a kocsihoz.

Azt a csinos, körömnyi vonzást, mi mindig megvicceli a

cipzárt. Vasreszelékből maszatolt, fogakkal teli száj.

 

S figyel engem, a kocka tolltartó, nagybátyám a padlásról.

Lefelé csüngő, rajzszögekkel teli cseppkő. Ereszkedőn pislog

vissza rám, mint a gittbe mart bölcsességfog. Indiánok tollát

ajándékozza nekem, elevenen beszélő töltőtollakat,

és testvére, a zömökön álló garabonciás úr, pléhpecsétes

tinta professzor. Ki mindig őrt áll, ha csínytevésen

kapná a csirkefogó színfoltokat.

 

Mind, közösen várva az órák s napközi végét. Hogy hazafelé

rugdoshassuk, együtt, az ösvény nyakában, belső labdánkat,

a gallyakkal szórt medernek mélyén. S megint, fütyörészve

elszabadulhasson a gyermeki lét, vigyorba húzza szánkat az

éles emlék. Hogyan hagyjuk el kis időre a bús golyót, s újult

erővel vegyük magunkhoz a reményt.