Essran_Rothmor blogja

Buckák


Az élet humuszának sivatagában voltam.
Mikor szerves-szervetlen roncsokkal találkoztam.
Mint kiégett, találatot kapott tankok hevertek
mindenütt. S vérük és könnyeik feketére
színezték földet s levegőt, kék eget, sárga
puliszka dombokat.
Láncaikat legurítva pihentették, hiányosra szakadt
hevedereik, mint körkörösen szétharapdált
kakaós csigák. Őríjtő, e nagy halmok tételes
veszteségét látni, csorba élű késsel temetett a metsző
szellő éjszaka hidegje, kúpokat hordva, az
enyészet darabkáira.
Hogy feladhassa rájuk az utolsó kenetet a
csuhátlan pap. Imába foglalva a számok s
cédulák párducait. Halált osztó lövegek
száguldó kísértetit, a félelem rózsacsokrainak
elhalványuló színeit s porrá tört lehulló szirmait.

Stégen ülve nézni a naplementét,
Dudorászva, hullámokat keltve a tóban
lábaink ütemes csapkodásával, fröcskölni
szét a természet öröm matériáit, hogy
közben sebességet váltva a gazdátlan
térdkalács, olajkút fejének mozgását
imitálva, menetelő lépéseinek közepette
dülöngéljen az izgalommal feltöltött alak.
​És kalimpáljanak a végtagok, bódulattól
cselekvő néma ABC jeleit mutogatva.
Kidurrannak a csőkonfettik, felrázott
pezsgősüvegek dugói repülnek fől a
magasba, mint célra tartó bazookák.
Hogy leróva adósságunk, megtisztulva
énekeljünk a nyár, utolsó, késő délutáni
magjának filterében.

Engedd el a töltőtoll szárát,
hagy folyjon ki tölcséres pacába
a festő mérge, s kék bozontot
rajzolva lubickoljon a következő
ringó hullám. A delírium csillár.

Hipnózisba taszít az élelmes lecke
ha mereven terpeszkedsz felette,
Szemeiddel teniszezel vele, elveszel a
medencévé gyarapodó kékségben,
olvadt indigóba hemperget.

S csak felirat marad utánad, a múlt
dekadens számláit mutassa dián,
Piát tölt neked és roncsemberről
prédikál, eszét vesztette ökörként
hasztalan margón szaladgálsz.

Bizonyára már láttalak álmaimban,
hozzám jöttél, hogy megtudhassam,
tényleg, te vagy az? Ki, álmodsz
rólam, s vajh, álmod melyik szakaszában
foglalom el én a főszereplő helyét.

Homályos délibábból kreált szóló,
netán ikertávcső, párosan szeretkező lencsevég,
mi, eredeti színekben nagyít s rajzolva fest, és
nem kicsinyítő spaletta, tus karcolta fekete-fehér.

Hanem, cseresznyéskert vándorútjai mellett
sorjázó, vörös szemű culápok, s padjain
szerelmeskednek a fák faleveleinek
érintő-térítő, erezetes lapályok.

öreg vagyok már, mint a repedezett országút. 

Kátyúkban mérem sebeim medencéinek mélységeit.

S gyakran töröm szét, pusztítom el, mások figyelmetlen

elferdült gerinceit. És mégis jó! Ha csak belém nézel,

tócsámba mosolyogsz, farkasszemet néz teveled,

az én párhuzamos, egysíkúan gondolkodó világom.

Merengeni azon, hogy mekkora lehet a kár, s

a megnyugvás sem ad elegendő időt ahhoz,

hogy tudni véld ki vagyok s mit akarok! Hasztalan

felderítőid kérődzése, nyugalmad nem csillapítja,

s az import rágógumi is a levegőbe bámul, zöld

lámpát ad az időnek, mikor jóízűen lufit fújsz belőle.

Mert mikor kipukkan az erőszakos nyomástól, akkor

ébredsz fel s látatja magát a valóság álszent türelme.