Essran_Rothmor blogja
VersMerre tovább?
Ha Megfog a frissen nyomott könyv érdes papírja, s
érzem a benne lüktető antik hatást. Borostás tapintás!
Akkor is, ha tudom, hogy nem lesz örök életű szív
a mélységiben lapozgató, lobogó láng. Hanem közvetlen
intelligenciával élő napszámosként adja ki magából történetét.
Odaadva magát mindenkinek, szemérmetlenül, egy-egy oldalba,
ütött-kopott, szenes buga darabkájaként. Fekete vonatba állva a
sok-sok vagonnyi életkép, s a megannyi szép nyár és hideg tél.
Pöfögő életből gyűrt hajtotta ködmozdony a vezér, és az ismeretlen
hüvelykujj, mi sordódva, fűzi le réteges ruháját szedi s adja
tovább a hírt, fák gyűrűinek korát s lenyomatát.
Merre tovább? Hova vihet, szalaszt, az ég s érzelem?
Ne tovább...
Vár! A vállas oltalom, mi téglák családja,
sablon testeknek, könyvet bújó, kockuló
világa. S a vár! Mégis áll. Rajta-benne a
sok-sok rokon, szemük hasznot hajtva,
mindegyikük egy-egy repülő pofon. S
Tartásuk masszív ingakő, izgő-mozgó
sziklaszírt, csipkés meredély, utókort
megszégyenítő, elárvult kenyérhéj.
Szarus, gyertya hüvelyek kipárolgása,
Emlékkép! Idillien fürösztő csavargás. S
az üveges urnákba, az omlós pikkelyek hada,
széteső, tapinthatatlan benyomás, korongozó
kívánság. És matt színük, állandó mécsfény világát őrzi.
Szenes törökülésben elmélkedő, tespedt fekete
homokozók, modortalan bástyák és bárók. Vár?
Lakatlan jelenés
Hogyan él a megosztott csőcselék?
Hentespultban pirul a kártyázók apróléka,
vörös ingbe bújtatott csencselők gyöngyei,
füst olajban, matt festményen öblös részegnek
könnyei.
S a dadogó idegességben megbúvó
éhség, vad dühben kiteljesedő méreg.
Frappáns szavaknak míves szivárványa.
Ó merre vagy ibolyakék égnek fellegvára!
Isten! Látsz még reményt? Ostoba értelmükben vergődő,
embereket? Kitaszított, üldözött sapienseket?
Vagy elbújsz, továbbra is? Elfordulsz tisztes hited elől,
s halandó sorsukat az enyészet pókhálójába temetül.
Édesanyám
Nem készülünk el erőnkkel, s nem is várunk.
Harcolunk. Az utolsó cseppekért, egy arra lelógó
hajtincsért, széthúzott függönyök közt szállingózó
morzsákért, mit köd kezével szórt felénk a sors, s
felvéve őket tápláljuk magunkban az őrlángot.
Heves, hő csatákban helyt állva, a titkok ispotályával
felhagyva, születik újjá, a bátorság magja.
S ott volt mindig benned. A bölcs tanító, a higgadt
keret, s benne a vászon, színek s érzések, motiváció.
Korongon s kemencében, kéz formálta rajzok és
szobrok, X-el vágott ruhadarabok. Élő képet alkotó
ablakokban, teremtendő lények. Vitorlák. Hamu sárgák,
fehér fények, fekete s bordó gyümölcsű növények.
Mind velünk vannak, és az élet visszavár téged,
Édesanyám!
Utazunk
Táncolj pejkó, húzd a bricskát,
ráncigáld a kantár túlsó szárát,
s az ostor akkor alszik tovább.
Peckesen állva pihenget, a nagy
áll tetején, a bakon egy sípban,
feszülő teste támolyog.
Szél cibálja a spiccen utazó martalóc
bokszolót, szorítja végét, hullámzik
nadrágja, ahogy gördül a vén kerék.
S a tengely, a magányos lőcs, nyers gyufaszál,
oldalain tart, egy-egy, pálcás, hulla hopp karikát,
nejét s gyermekét, lendítve át a görögök felszínén.