Baal-Káin emlékére

Cranta öröksége

Dobognak a dobok, hol a tűz is ropog,
néma kövek melegednek, forró homok ágyában.
S vad törzsek festik fel harci díszeik,
mi vérárkot hasít a bőr minden irányába.

Rongyosra taposott mokaszinba járják hegyeik,
és lándzsák s nyilak ékesítik karjaik.
Hajuk, hoszzú, dús fekete madár tollát hordja,
bőrük napbarnított mint a nadrág szíja,

Arcukon hősök jelei sorakoznak fel,
torz húsmaszkként lüktet benne az ősi nyelv.
Mágikus rúnák rajzolatai zárják a sort,
hogy a véráldozat ne legyen hiábavaló.

Kicsorog a vér, lendületét vesztve apad el,
Kihül a hús, s a lélek is elszelel,
Fejük , börtönként falazza be szellemük,
Hogy legyen mi mozgassa új életük,

Testük immár a tökéletesség bálványa,
smaragd szemük élesen kacsint szikrázva,
Élőholtnak lenni, mint sebes árnak tutaja,
és ezért léphettek ők a hadak útjára.