Nesztelen

Nesztelen árnyék merre jársz,

a mindenség szökik túlra,

így engem soha meg nem vársz,

emlékeztetsz engem a múltra.

Jelenre és a jövőre,

együtt sétálunk a mába,

valóságnak mint egy őre,

már viszel engem a táncba.

Hol előttem,hol utánam,

néha csak mellettem táncolsz,

de egyszerre oly sudáran,

hirtelen meg elbujdokolsz.

Hol felfutsz egy magas fára,

onnan nézel vissza reám,

felkapaszkodsz minden ágra,

mutatod, hogy magas vagy ám.

Mutatsz máris nekem utat,

gyermek aki játszik velem,

velünk együtt nagyot mulat,

és én már oda sem lesem.

Ó néha meg csak ilyesztgetsz,

pedig nem vagy félelmetes,

de engem egyre csak rémisztgetsz,

te ijesztően nesztelen.