Erzsi-Zsu blogja

NEM VAGYOK KÖLTŐ!

Csak az érzéseimet 

írom le! 

Te ezt olvasod! 

Lelkemből jő, 

halld meg 

amit mondani akarok!

Amikor a lelkem

fájón hervadt, 

a szeretetről 

írnom kell! 

Mert minden embert

úgy kell elfogadni

amilyen, 

megváltoztatni

nincs jogom! 

Alázattal kérlek

ne ítélj! 

Szeress! 

Nem vágyom babérokra, 

és égbe kiáltom

a szavaimat, 

melyet lehet, 

hogy a hamu oltja ki!

S mégis írnom kell! 

Elveszett csendem, sebzett

őszöm, aggódó idő

tiltás, hideg törvényű

kopott zártság, őrjítő!

Belém halnak a vágyak, 

az elhalkult nappalok, 

hisz könnyezve öleltél, 

nyirkos, fázós hajnalon.

Fájdalmas az elmúlás, 

látszik a fák ágain,

szívbe vonaglik a csend, 

nem adja már árnyait.

Tej színt önti a tájra, 

ágakra csipkét horgol, 

s megdermeszti a létet, 

fehér bundában mormol! 

Ó, de szép az én Nagykanizsám,

érte mondok sok-sok imát, 

megírták a fenséges himnuszát,

felmagasztalták az ezeréves múltját! 

Átölelnek a fiatalkori emlékeim, 

rám nehezülnek a múló perceim, 

öreg sarjnak hitét visszaadta, 

minden gyerek, a felnőtt kincsét szavalja.

Ó, de szép az én Nagykanizsám,

érte mondok sok-sok imát, 

hosszú litániát zengi a képzelet, 

kesergő avar lepte el a lelkemet! 

Oly sokat adtál, óvtál, őriztél,

önzetlen szerelem bájos kincsét, 

és elvettél egy időtlen utazót,

emlékül hagytál múltból származót! 

Adj jelet te őszi táj,

hisz az idővel futok, 

békétlenségem vidám

színével mában múlok!

Bokor lengi ősz haját,

vágyainkat megfestik,

s aludni térnek a fák, 

szebbé válnak perceink! 

Galambszürke ma az ég,

könnye csorog, 

eresz kopog, 

napfény bújik fellegekben. 

Amint dacol az elnyomás, 

rozsdabarnát fest a világ, 

őszi ruháját hordja már ma, 

Égi trónján álmodik a Nap!